Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)

15. TEREM Oktatás, tudomány és kultúra a XIX. század végén (Körmöczi Katalin - Aczél Eszter - T. Németh Annamária - Haider Edit)

IRODALOM, ZENE, SZÍNHÁZ KULTUSZ A SZÁZADVÉGEN Irodalom és politika, közélet és művészetek egységét idézik nosztalgikusán Mikszáth Kálmán sorai az 1870-es évekről: „Státusférfiak, a közélet kimagasló alakjai állottak össze, hogy egy irodalmi munkát kinyomathassanak;... a politika és irodalom egyugyanazon kemencében sült, azon egy tűznél. Deák Ferenc délutánonkint ott szítta kabanoszait egy karszékben a Ráth Mór könyves boltjában, lesve a megjelenő új könyveket." Jókai és Tisza Kálmán egy asztalnál tarokkozott, s a bankhivatalnok Arany László fogalmazta meg A délibábok hősében nemzedékének kiábrándultságát: „Marad nyakán a népnek régi járma S eloszlik a rajongók édes álma." A Nemzeti Múzeumban ápolt XIX. századi művészkultusznak köszönhetően az irodalmi, színházi és zenei élet kiválóságainak ereklyéi sorakozhatnak, emléket állítva művészetüknek, alkotó életüknek. Liszt Ferenc és Erkel Ferenc portréja (64. kép) mellett Erkel Dózsa György című operájának és a Bánk Bán első, cenzúra nélküli bemutatójának plakátja 1868ból való. Egy nevezetes cimbalom, „Franz Tischinant, vormals Hackhofer, Instrumenmacher Pesth Jahr, 1861 Gewölb Untere Donauzeile in Nemeshegyischen Hause No.l." szignatúrával. A cimbalom ázsiai eredetű hangszer, Magyarországon a XV. században említik először, a XVIII. századtól pedig már a cigányegyüttesek rendszeresen használják. A tárogatóhoz hasonlóan a XIX. század második felében a cimbalom is a függetlenség jelképévé vált. Nagyzenekari instrumentumként Erkel Ferenc alkalmazta először a Bánk Bánban. Az opera 1861es bemutatóján Erkel Sándor, a zeneszerző ifjabbik fia szólaltatta meg az itt látható hangszert. Jókainé Laborfalvi Róza mandolinja, Liszt Ferenc és Kacsóh Pongrác karmesteri pálcája, asztaldíszek, dísztoll és emlékérem formailag és eszmeileg összetartozó tárgyak. A kultuszok különböző megnyilvánulási formái a babérkoszorúk, Szentpétery József, a nemzeti romantika ötx'ösének tisztelete, a romantikus magyar történeti festészet s a személyekhez kötődő - Kossuthoz, Erzsébet királynéhoz és Ferenc Józsefhez kapcsolódó - hódolat a század végén. Amint a zenei, irodalmi, színházi világ nagy alakjainak, így „Kossuth apánk"-nak vagy Erzsébetnek, a „magyarok királynéjáénak emléktárgyai is a kor ízlés- és gondolatvilágát tükrözik; a romantikus nemzeti tudatot, a historizmust - az eklektika múltat idéző eszköztárával. A századvég művészetének eklektikus formavilága az önmagában is eklektikus politikai közgondolkodást volt hivatva szolgálni. A nagy nemzeti múlt idézése, annak újraélesztése, a kissé önáltató nemzeti önbecsülés teátrális megnyilvánulásai sem hiányoztak a korból. Batthyány, Kossuth és az aradi vértanúk emlékét idéző nyomatok, emlékkendők, gyászistentiszteletek és díszsírhelyek ápolták 1848 emlékét. S miközben „Kossuth apánk" és „Ferenc Jóska" kultusza megfért egymás mellett, Görgeyt továbbra is árulónak bélyegezték, kitagadták és megvetették. A kultusztárgyak közül kiemelkedik Erzsébet királyné ereklyeként őrzött selyem ruhadereka, amelyben a halálos szúrás érte 1898. szeptember 10-én. A királyné tragikus sorsa csak fokozta a személyét már korábban is övező rokonszenvet, amely a magyarság iránt táplált jóindulatából fakadt. Az ezüstkoszorúkat bemutató vitrin anyagában csaknem kizárólag ideológiai tartalom jelentkezik, szoros összefüggésben az egész századon átívelő historizmussal, amely lényegében nemcsak a század hiva-