Körmöczi Katalin szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3 - A török háborúk végétől a Milleniumig - A XVIII-XIX. század története (Budapest, 2001)
14. TEREM „Aminek megtagadása jogtalanság, annak teljesítése nem engedmény, hanem kötelesség" (Deák Ferenc) Tűrés, kiegyezés és fellendülés (Körmöczi Katalin - Haider Edit)
val Londonban telepedett le, majd 1862-től az olaszországi Turinban élt. Igyekezett az európai politikába bekapcsolni az emigrációt, és a nemzetközi válságokat a magyar ügy érdekei szerint kívánta felhasználni. Kapcsolatba került Mazzinival és körével, Cavourral és ///. Napóleonnal, illetve minden osztrákellenes megmozdulással. Kossuth 1849-es alapon álló politikája az 1860-as évek hazai politikai folyamataival és a kiegyenlítődés kirajzolódó európai, osztrák és magyar erővonalaival szemben állt. Ezt jelképezi a vitatkozó állásba helyezett, az emigrációban használt, angol készítésű mahagóni asztala, s rajta a Deák Ferencnek címzett, kiegyezést ellenző úgynevezett „Cassandra-levér. „HA TŰRNI KELL? TŰRNI FOG A NEMZET" (Deák Ferenc) TÁRSADALMI MAGATARTÁSFORMÁK AZ ÚJ ABSZOLUTIZMUS ÉS AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN A Népszerű Naptár 1851. évi számának ajánlása: - „Mindazok használatára, akik az 1850. és után Magyarhonban még magyarokul m áradtak"-híven tükrözi a honi társadalmi állapotokat. Az ókonzervatív arisztokrácia szűk körét kivéve 1849 után minden magyar társadalmi tényező kiszorult a politikai cselekvés színteréről. Az a számban is korlátozott arisztokrata kör kért és kapott pozíciót, amely már a forradalom és szabadságharc idején is kinyilvánította lojalitását az udvarral, és elhatárolta magát a magyarországi eseményektől. Az abszolutizmus évei alatt e kör tagjai az egyetlen kapcsot jelentették a bécsi udvar és a magyar társadalom között. Elégedetlenségüket, a helyzet tarthatatlanságát több alkalommal is a császár elé tárták. Politikai rendezési tervezetükkel, amelyet Bach forradalmi programnak minősített, 1847-es alapon, az önkény viszonyaihoz képest elviselhetőbb helyzetet kívántak teremteni. „Hazánk mindenre kész az uralkodóért, csak egyre nem, hogy önmagához hűtlenné legyen" (1857) - vallották. A reformkor és a szabadságharc politikai és társadalmi vezető ereje, a liberális köznemesség Világos után hazafias érzelmeiben megcsalatkozva, a politikai, társadalmi érvényesülési lehetőségektől megfosztva, apaszszív rezisztencia politikai magatartásformáját vállalta. A vezéralakok életüket vesztették, hontalanná lettek, vagy tébolydába zárattak. A korszak egyetlen nagy személyisége, a hazai földön maradt Deák Ferenc (1803-1876) (47. kép) egyéniségéből, jósorsából, vagy mindkettőből adódott, hogy mint a reformországgyűlések Zala megyei képviselője, majd az első magyar kormány igazságügyminisztere, elkerülte a meghurcolást, megaláztatást, mindazok után, hogy a Windisch-Grätzhez küldött békekövetségét követően a debreceni országgyűlésen már nem vehetett részt. Múltja és példája Deákot, egyéni ambíciói és törekvése ellenére is, már az 1850-es években vezérré tette. Deák Ferenc a passzivitás példájaként kehidai birtokán visszavonultan élt, és felkérések ellenére sem vállalt funkciót. 1854 után eladta birtokait Széchenyi István családjának, és Pestre költözött az Angol Királynő Szállóba. Ajtaja továbbra is jó ideig csak barátai számára volt nyitva, de arra ügyelt, hogy a nemzet tudatában a szabadság és függetlenség vágya égjen. Ezt fogalmazta meg 1858-ban a Pesti Napló szerkesztőségének írott levelében: „Elsősorban az a föladat, hogy a nemzetben ébren tartassék az alkotmányos szabadságért való érzék és lelkesedés, mert akkor egy kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani a magyar alkotmányt és huszonnégy óra alatt lehet szabad alkotmányos államunk; holott, ha a népből kihalt az érzék ezen legmagasabb javak iránt, sem a sors kedvezése, sem az uralkodó kegyelme nem adhatja nekünk vissza az igazi alkotmányos szabadságot."
