Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

3-4. TEREM - A bronzkor (Kr. e. 2800-Kr. e. 800) (Szatmári Ildikó)

A tárgyalt időszakban a magyarországi bronzkor szempontjából fontos két nagy fémművességi központ létezett. Az egyik a középeurópai fémművességi centrum része volt, mely a Kr. e. 2. évezred első századaiban az Alpok térségében és a Szudéta-vidéken alakult ki. Ennek kereskedelmi vonzáskörébe tartozott a Dunántúl is, ahol a Kr. e. 18-17. századtól kezdve egyre több közép-európai készítmény (öntött nyakperecek, ívelt élű peremes vésők, korongos fejű tűk stb.) tűnt fel. A másik központ a Tiszától keletre, erdélyi centrummal jött létre. Műhelyei gazdag motívumkinccsel díszített nyéllyukas harci csákányokat, bronzmarkolatos kardokat és spirálkorongban végződő karpereceket gyártottak. Az időszak legszebb kincsleleteiben található ékszerek, fegyverek a kor jellegzetes viseleti divatjáról árulkodnak. Az ercsi leletben található trapéz és szív alakú lemezékszerek még déli kapcsolatokra utalnak, az öntött nyakperecek viszont már a közép-európai műhelykörhöz kapcsolódó termékek. Az erdélyi, Tisza vidéki műhelyek legszebb termékei közé tartoznak a Szeghalmon előkerült kincslelet díszített harci csákányai. A Kr. e. 15-14. század fordulóján a Kárpátmedencében lejátszódó történelmi események sorozata feltehetően a területünk nyugati határán megjelenő új népességgel (halomsíros kultúra) hozható összefüggésbe. Megjelenésük főleg a Dunántúlon - olyan láncreakciót indított el, amely során a helyi lakosság szállásterülete elhagyására kényszerült. Erre a háborús időszakra (koszideri korszak) tehetők azoknak a kincseknek az elrejtése, melyekben már megjelennek az új típusú közép-európai fémművességi körhöz kapcsolható általánosan elterjedt eszközök, ékszerek: az áttört szív alakú csüngők, sarlós végű tűk (Százhalombatta) (39. kép), a bordázott karperecek, koncentrikusan bordázott csüngők, korongos fejű tűk (Rákospalota). Bizonyosan a dunántúli műhelyekben készültek (mészbetétes edények kultúrája) a keresztbordás, fésű és horgony alakú csüngők (KölesdNagyhangos). Az időszak végére keltezhető legfontosabb fegyverlelet a zajtai bronzkincs. 9. BRONZKINCSEK A KÉSŐ BRONZKOR HAJNALÁN (Kr. e. 14-12. század) A Kr. e. 14. századot követően a Kárpát-medence nagyobb részét megszálló új népesség (halomsíros kultúra) közvetett-közvetlen hatása még azokon a területeken is (Észak-Kelet-Magyarország, Közép-Tisza vidék) kimutatható volt, ahol az odamenekült, illetve már korábban ott élt helyi lakosság ötvöződéséből kialakult kisebb népcsoportok élték tovább életüket. A bronzművesség szempontjából különösen kiemelkedtek az Észak-Magyarországon, a Felvidéken élt közösségek (pilinyi kultúra), akiknek jellegzetes ékszereket, fegyvereket gyártó fémműhelyei néhány évtized alatt a kor bronziparának jelentős központjaivá váltak. Az itt gyártott termékekben ötvöződtek a korábbi helyi (koszideri típusú) és az új (halomsíros kultúra) fémművesség fonna- és mintaelemei. A magas színvonalú technikai tudással rendelkező ötvösmesterek az új típusú használati tárgyak egész sorát fejlesztették ki. Ilyenek voltak a feltehetően méltóságjelvényként szolgáló kétkarú csákányok (Felsőbalog), az áttört borotvák (Piliny), valamint a gondosan kidolgozott, díszes, nagyméretű áttört csüngők (Kisteremé). A Vácszentlászlón talált szép spiráldíszes diadém a 19. század hetvenes éveiben került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A műgyűjtő leírása szerint a tárgy egy kincslclet részeként került elő, de a mellőle „feltárt" leietek egy részéről ma már kiderült, hogy jóval fiatalabbak. A diadém, melynek gazdája bizonyosan a társadalom kiemelkedő, kivételezett tagjának számított, a Kr. e. 13. századi ötvösművészet remeke. 10. ÁLDOZATI, FOGADALMI KINCSEK: FOLYÓKBÓL ELŐKERÜLT KARDLELETEK A Kr. e. 13-12. századból származó kardleletek egy része a magyarországi folyókból került elő. Az ez ideig ismert 57 darab bronzkard többsége a Duna különböző szakaszain, kisebb