Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Engel Pál: A középkori Dunántúl mint történeti táj

részt özvegye, Beatrix, illetve fia, Corvin János tulajdonában volt. A Jagelló-királyok idejére királyi uradalom már csak egy-kettő maradt az országban. A Dunántúl birtokviszonyainak alakulása egészben véve a fenti mintát követte, azzal a különbséggel, hogy itt a 13. századi mélypont után nem volt annyira alapos az Anjou-restauráció, mint mondjuk az északnyugati megyékben vagy a Tiszántúlon. Azt tapasztaljuk, hogy a várak és uradalmak visszavételekor I. Károly a centrumon kivül, ahol Visegrád és Óbuda volt az övé, elsősorban az országhatárt kívánta biztosítani, a belterület kevésbé érdekelte. A királyi hatalom Vas megyében épült ki a legszilárdabban, itt 1340-re szinte minden váruradalom - köztük Kőszeg, Sárvár és Németújvár - a király, illetve az általa kinevezett ispán kezében volt, aki Sopron megyét és Kapuvárt is kormányozta. 1326 óta királyi kézben volt a dunántúli Középhegység is, a Bakony és a Vértes váraival, miután Károly addigi uraikat, a Csákokat Tolnába, Dombóvárra telepítette át. Másfelé azonban csak egy-egy elszórt támaszpont volt a király és a királyné bárói illetve várnagyai kezén : az óvári (mosonmagyaróvári) királynéi vár a mosoni ispánsággal, az apátságtól elkobzott tihanyi vár, Somló (Doba mellett) Veszprém megyében, a királynéi Fejérkő (Kereki mellett) Somogyban és Harsány (Nagyharsány) vára Baranyában, ez utóbbit a délvidék őre, a macsói bán kormányozta a megye ispáni tisztével együtt. E váruradalmakon és tartozékaikon kívül azonban számos mezőváros és birtok tartozott még 1382 körül királyi földesuraság alá, például Vasvár, Körmend, Vép, Csepreg, Zalaegerszeg, Pápa, Tata, Tolna, Dalmand, Felsőnána és uradalma, Osztyén (Majs mellett) és egyebek. Somogy megyében különösen sok volt belőlük: Segesd és ispánsága, Kálmáncsa, Lábod, Aranyos (Barcs mellett), Nagyatád, Karád, Kőröshegy, Somogyvár és mások. Királyi birtok volt Keszthely és Kismarton is, mielőtt Nagy Lajos 1370 körül eladományozta. Mindebből a tetemes vagyonból száz év múlva szinte semmi sem maradt. Legnagyobb részén, a tolnai, baranyai, somogyi, veszprémi, zalai, vasi, soproni, mosoni uradalmakon már Zsigmond túladott. Halálakor azonban, mivel voltak saját szerzeményei is, még mindig nyolc váruradalom volt királyi kézen a Dunántúl északkeleti sarkában, Tata, Csókakő és Buda között, kettő pedig távolabb (Döbrököz és a Bánd melletti Essegvár). Ezek zöme a következő években ment veszendőbe, elsősorban Albert (1437-1439) adományai és zálogosításai folytán. A középkor végén már nagyjából csak Buda, Visegrád és Tata, valamint a királynéi székhely: Óbuda és a Csepel-szigeti uradalom képviselte az uralkodó részesedését a Dunántúl földjéből. A vázolt folyamatnak mintegy tükörképe a nemesség, kiváltképp pedig annak vezető rétege, a főnemesség megerősödése, minthogy ez mindenütt és minden esetben a királyi birtok rovására ment végbe. Eredményét jól ismerjük: a 15. századra a magyarországi belpolitika alakulása két-három tucat mágnáscsalád és csatlósai akaratán múlott. Ettől a helyzettől, mint ma már jól látható Kubinyi András kutatásaiból, még olyan jelentékeny uralkodó, mint Mátyás sem volt képes függetleníteni magát. A világi nagybirtok történetének kezdetei az írástalan korszak homályába vesznek. 1200 előtt nem volt szokás, hogy úri nemzetségek tagjai mégoly fontos jogügyleteiket is írásba foglaltassák, lett légyen szó akár királyi adományról, akár a család belső ügyeiről, erre a legkorábbi példákat II. András korából ismerjük. A kezdetekre inkább csak későbbi adatokból tudunk visszakövetkeztetni. Ezekből is nyilvánvaló, hogy a Dunántúlon, akárcsak másutt, az Árpádok első századaiban aligha voltak igazán számottevő magánvagyonok. Bizonyára kivételesen gazdag volt a Győr nemzetség őse, Ata nádor, aki olyan jómódú apátságot, mint a zselicszentjakabi, volt képes alapítani. A korszak többi főúri monostoralapítása ugyanis ehhez képest jóval szegényesebb, bizonyára a családok vagyonához igazodó. Pontosabb ismereteink csak az Atyusz nem almádi (a mai Monostorapáti) apátságának keletkezéséről vannak, a Holub József által egykor felfedezett alapítólevelének (1121) köszönhetően, de bizonyára hasonlóképpen kell elképzelnünk más kisebb, vélhetően egykorú és szintén bencés rendi monostorok születését is. Az almádi apát vagyona, noha eredetileg többet kapott, a középkor végén négy apró faluból állt, nagyjából ugyanannyiból, mint a Gútkeled nem egyik ágának szintén 12. századi csatári monostoráé, és kicsit többől, mint a mágocsi apátságé, amelyet valamikor ebben az időben a Szente-Mágocs nemzetség egyik őse alapított. Melléjük sorolandók olyan korai keletkezésű - és részben még náluk is szegényebb - monostorok, mint a Csák nem vérteskeresztúri, a Koppan nem koppánmonostori (Komárom mellett), a Hahót nem hahóti, a Tibold nemzetség babócsai vagy a Bikács nem madocsai apátsága, valamint mások, amelyek alapító családját nem ismerjük: a dömölki (Celldömölk), dunaföldvári, jásdi, tatai, telki és murakeresztúri. (Ez utóbbi talán a Szalók nem alapítása.) Noha nem bencésrendiek, keletkezésük körülményeit, rendeltetésüket és dotálásukat tekintve alkalmasint ugyanilyenek a Bő nem bői (Bodrog mellett) vagy a Rátót nem Örsi prépostsága. A 13. század elejétől a világi nagybirtok gyors növekedését tapasztaljuk. A királyi birtokadományok következtében néhány család - többnyire a 11-12. századi úri nemzetségek egy-egy ága - messze fölébe emelkedett társainak, és jelentős területeket, olykor egész megyéket vont ellenőrzése alá. Ezzel párhuzamosan új hatalmi tényező jelent meg, a magánbirtokon emelt vár, és a vár köré gyűjtött falvakból és földekből kialakult a váruradalom, amely ettől fogva nemcsak a paraszti népesség jelentős részének szolgál életkeretül századokon át, hanem a familiaritás intézményén keresztül a környező vidék kisbirtokos nemességét is hatósugarába vonja. A folyamat kezdeteiről a legtöbbet eddig Fügedi Erik kutatásaiból tudunk, de újabban a régészet is erőteljesen közreműködik ismereteink bővítésében. (Különösen kiemelendők Vándor László új eredményei a Hahót nemzetség Zala megyei birtokközpontjainak tisztázása terén.) A 13. századi Dunántúl legfontosabb hatalmi koncentrációit végül is néhány kivételezett család hozta létre: Vas megyében a Héder nem Kőszegi-ága, Mosonban és Baranyában a Győr, Zala megye déli felében a Hahót, a Balaton-