Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
KATALÓGUS / KATALOG - II. Egyesületi műpártolás
nézőiben. A festő híven követte a történetírók leírását: Hunyadi Lászlót alkonyatkor végezték ki, mint Budai írja: „suttomban és orozva", nehogy a városba bejövő „pórok" megmentsék. Holttestét fekete posztóba takarva Mária Magdolna templomába vitették, s az úrnapi (másutt: Krisztus szent teste) kápolnában őriztették, majd hajnalban minden szertartás nélkül eltemették oda, ahová hajdan a Zsigmond király által lenyakaztatott Kont Istvánt és vele együtt a 31 főembert temették. Madarász a háromféle megvilágítással - a gyertyák sárgás, az örökmécses pirosas világával és az ablakon beszűrődő hajnal zöldes fényével - jelöli az időpontot: a temetés hajnalát. Megfesti a fekete posztót is, melybe a holttestet takarták a kivégzés után. Ez alól dúsan siklanak elő Hunyadi László nevezetes szőke fürtjei, melyek megőrizték életét a hóhér kardjának három csapásától, ám a jogtalan negyediket már nem háríthatták el. A csúf halál naturalisztikus ábrázolása helyett a festő gyengéd fehér lepellel takarja el szemünk elől a holtat, csak néhány vérnyom és a testen keresztbe fektetett pallos emlékeztet a szörnyű valóra. Madarász még két személyt, Hunyadi László anyját és aráját, Gara Máriát is megjelenítette, noha róluk nem szólnak a történeti források. Jókai Mórt is megragadta az elárvult jegyes alakja, aki „míg a halotti koszorút a fehér lepelre teszi lopva, az irtózat őrült tekintetével néz oda, hol a kedves fő látszik a fehér lepel alatt". Ez a koszorú, mely fehér rózsákból van fonva, nem a hősnek járó szokott babér, hanem a jegyesi koszorú, a menyasszony ártatlanságának jele, mely itt a mártíromság koszorújává változott. A hős elsiratásának jelenetét nem említik a történeti források. Heltai Gáspár (1575) úgy tudja, hogy Szilágyi Erzsébet nem volt Budán, hiszen fiait, Mátyást és Lászlót is óvta, nehogy együtt menjenek fel az udvarba. Madarász Viktor mégis nagy hangsúlyt helyezett képén a sirató anya és jegyes alakjára, akárcsak a 18-19. századi Hunyadi-drámák. Bessenyei György (1772), Virág Benedek (1817), Szentmiklóssy Alajos (1820) a király nemtelen bosszújának ábrázolása mellett a szerelmi drámát is beleszőtték a cselekménybe. A nagyravágyó Gara nádor leányát, akit hol Máriának, hol Annának neveznek, nem Hunyadi Lászlónak, hanem a királynak szánta. Tóth Lőrinc Hunyadi László című művében (1839) amelynek szövegére támaszkodott Erkel Ferenc azonos című operája - szintén megjelenik a szerelmi ármány motívuma, mely nemcsak Hunyadi László halálához, de Gara Mária megőrüléséhez is vezet. Sajátos asszociációkat kelt a kép és az irodalmi mű kapcsolatáról az is, hogy a drámában Hunyadi László barátjaként egy Madarász Molnár György nevű magyar főúr is szerepel. (E költött alak szerepeltetésének forrását, esetleges kapcsolatát a Madarász család hagyományaival ezidáig nem tudtam fellelni.) Madarász Viktor Hunyadi László siratása című képén tehát elsősorban nem a hiteles történeti forrásokból, hanem inkább a nemzeti drámákból, az „irányköltészetből" jól ismert motívumokat idézte fel a nézők számára. A hős halálának gazdag toposzát alkotta újra e képével Madarász Viktor; a festményt párizsi tanulmányainak végén, 1859-ben fejezte be, s ugyanezen év májusában küldte be a Pesti Műegylet műlappályázatára két másik képével együtt (Zách Felicián, Zrínyi Péter a börtönben). A pályázatot nem nyerte el, ám Hunyadi László című képét már júliusban megvásárolta a Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egylet 840 forintért. Két évre rá, 1 861 -ben Párizsban is kiállította a Hunyadi László és a Zách Felicián című kompozícióit, melyekhez harmadikként felsorakoztatta Zrínyi Ilona Munkács várában című festményét is. E művei nagy sikert arattak a Salonban, s oda is ítélték neki az 1861 -es kiállítás egyik érmét. A Vasárnapi Újság beszámolója szerint (1 861. dec. 1. 574) kitüntető diplomát is kapott. Ez valószínűleg azonos a mention honorable elnevezésű kitüntetéssel. A Hunyadi László siratása egy nagyobb és két kisebb befejezett példányban ismert, továbbá a kép három színvázlata is fennmaradt. Az itt bemutatásra kerülő variáns a leginkább befejezett a kisebb példányok közül, jelzése hiányzik. Talán ez lehetett a műlap mintája is, s feltehetjük, hogy a végleges kép nagyítása is e képről született. Irodalom A nagyméretű változatról: A Pesti Műegylet által 1859. évi május 9-től június 13-ig kiállított művek lajstroma. Pest 1859, kat. sz. 82; Hölgyfutár 1859, 1256; V. U. 1859. (52. sz.), 622; Kakas Márton a műtárlatban. In: V. U. 1859. május 29., 260; A témáról: Heltai 1575, XX. rész; Virág 1817; Tóth 1846; Szalay 1965 2 , 3. köt. 164; Budai, 1866 2 (1804), II. köt. 172-173; Koszó 1923, 100-102; Berzeviczy 1925, 523; Dézsi 1927, 50, 59, 60, 106; Bessenyei, 1925 2 ; Bonfini 1936, Decades I/. Liber VIII259, 260. Szekunder irodalom: Csapláros 1936, 316; Radocsay 1941, 18-20; Székely 1954, 6, 28-30; Gerszi 1960, 91; Cennerné, 1981, I. 49; Lyka 1982 2 (1942), 105-107; Bodnár 1987, 18. MNG ltsz.: 9231 S. K. II. 2. 5. WAGNER SÁNDOR (1838-1919) Dugovics Titusz (Dugovics Titusz önfeláldozása) 1859 Titus Dugovics' heldenmütige Selbstaufopferung bei der Belagerung Belgrads am 21. Juli 1456 1859 olaj, vászon; 1 68 x 147 cm j. I. j.: Wagner Sándor München 1859 Wagner Sándor Dugovics Titusz című képét a Pesti Műegylet közönsége előbb műlap formájában ismerhette meg az 1860 decemberében rendezett kiállításon. A Münchenben élő művész ugyanis kihasználta a Műegylet választmányának azt a határozatát, hogy nemcsak a festményt, hanem műlapot is be lehetett a pályázatra küldeni, amivel el tudták kerülni a prémiumlapok gyenge kivitelezése miatt néha előforduló csalódást. így Wagner a képéről a Leo Schöninger által készített műlapot mutatta be. Schöninger neve biztos ajánlólevél lehetett, hiszen az ő kiadásában jelent meg a Müncheni Műegylet 1847, 1851,1853, 1854-es műlapja is. Wagner festménye csak 1861 júliusában került a pesti tárlatlátogatók elé, s ekkor a Pesti Műegylet határozata szerint mint az egyesület minden műlapjának eredetijét - a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták. Dugovics Titusz hősi tettét már korábban Szálé János is megfestette az 1857-es történeti műlappályázatra, képe azonban nem nyerte el a részvényesek és a választmány tetszését. (E kép lappang.)
