Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

rajta, valamint egy anya gyermekével és kakassal, és egy másik nő gyermekével és bölcsővel. Úgy tűnik, hogy a kompozíciót 16. századi német mesterek metszetein látható alakokból építették, „kompilálták", ugyanakkor rejtett értelme is lehet. A pontos megfejtés ma már-még nem ismert. Ugyancsak régi darab egy TS mesterjegyű talpas pohár, melynek jegye egyezik a Magyar Nemzeti Múzeumnak azon kannájának ötvösjegyével, mely Szendrő város református templomából származik, s Thomas Stin (Stihn, Styn, Styn formákban is ismeretes) hiteles munkája. A Radvánszky-féle pohár felső része határozottan kifele hajlik, csaknem tölcséres forma, vésett díszítése hagyományos, lambrequines, részleteiben azonban szellemes. A jegy melletti „98"-as szám valószínűleg a pohár készítésének esztendejére vonatkozik. Szintén az archaikus jellegű talpas poharak egyike Simon Emrich 1603-ban készült talpas pohara. A mester ebben az évben vált önállóvá. Egy „GG" mesterjegyes darab valószínűleg Georg II. Gebell munkája. Érdekes felirat van egy 1625 körüli darabon: „Kovats e pohara Marosvásárheli. Anno Domini 1638". Georg Schnell és Jeremias Jekel talpas poharai szép rajzúak és formájúak. Michael Neustädter műve egy jó átlagos talpas pohár, melynek fő érdekessége az, hogy ismert a készítő neve. Feltehetően magyarországi ötvös műve egy német feliratú pohár, mely a rajta lévő szöveg szerint valamelyik molnárcéhé volt 1656-ban. Tegyük gyorsan hozzá: a pohár felirata, esetleges évjelzése általában nem jelenti egyszersmind a pohár készítési idejét. A régi ezüstedényeken a feliratoknak mintegy harmada későbbi, mint az ötvösmű maga. A talpas poharak ritka fajtája, az úgynevezett verejtékes talpas pohár több jó emlékkel képviselt. Egy 17. századi nagyszebeni példányon női fejek láthatók medalionban, egy ugyanezen időből származó brassói darabon pedig jellegzetes romboid ornamentika, úgynevezett csűrlős dísz van. Talán Miczkei Balázs verejtékes pohara (1652) volt a legszebb. A hagyományos formájú, talprész nélküli poharak tekintélyes része emlékpohár, szomszédsági pohár, barátsági pohár, olykor céhpohár. Mind német, mind magyar területeken sok emlék maradt fenn. A Radvánszky-gyűjteményben is rengeteg volt, zömmel augsburgi, lipcsei, brassói és nagyszebeni darabok, nagyon sok olyan is akad azonban, mely Magyarország más területeiről való. Ilyen poharak minden olyan helyen készültek, ahol volt ötvöscéh, vagy ha nem is volt, de létezett nagyobb főúri udvar, melynek részét alkotta kisebb-nagyobb udvari ötvösműhely. Felirata szerint Stuti Istváné volt egy 17. századi sima testű pohár. Egy fonalas testűnek nevezett darab felirata „Rátóti Gyulafi Borbála 1664". Gelczei Ballin lános igen szép gravírozású poharának felirata 1642-ben kelt. Litteráti Váradi Péteré volt az a pohár, melyen egy évszám is írva van (1648), ez a ritkább cápás felületűek egyike. A Radvánszkyaknál maradt fenn „Fenesi Mihály 1658" felirattal egy brassói pohár, fonalas testtel. Valamelyik halász céhé volt egy pohár, ami 1656-ban készült, de hogy hol, azt nem tudjuk, bár magyar munkának vélhető. Ornai János nevét egy cápás darab viseli (1669). Csíki Tódor pohara ádépi a század peremét (1702). Nagyszebeni az a cápás, szépen aranyozott pohár, melyen Vajda Péter neve és az 1679-es évszám van. Vajda Péter számos ilyen darabja maradt fenn, valószínű, hogy a hozzá közel állóknak ajándékozott egy-egy poharat (pl. Andrássy Géza budapesti gyűjteményében is volt ilyen). Mátkapohár az, melyiken kettős címert alkalmaztak, s Matskási Boldizsár és Kapi Anna nevein kívül az 1684-es dátum is rávésetett. A Szántói Komáromi lános birtokolta poháron török fejet kardjára tűző vitéz áll, s az évszám Buda visszavételének évszáma, 1686. Nagyszebeni munka lehetett az a tulipános és szegfűs domborítású pohár, mely 1600 körüli lehetett, s amelyre Apafrcímerét vésték, bizonyára később (legalább száz évvel a pohár elkészülte után) és nem minden hátsó szándék nélkül. Kecskeméti W. Péter 1666-ban készítette egyetlen ismert poharát. Apafi fejedelem udvarában készült pohár felülete úgynevezett „gyapjas" kidolgozású. Túri István pohara már a 18. század terméke. Ismert és jó brassói ötvösmester volt lohannes (I) Mauthner, másképp Starckmann, egyik pohara a kevésből a Radvánszkyaknál őrződött meg. Különleges darab Szakáll János kolozsvári ötvös munkája, egyrészt, mert ritkaság, másrészt, mert Mauksch Tamás kolozsvári patikus számára készült 1758-ban. Két egybejáró pohársor maradt meg, eredetileg bizonyára több volt, de úgy tűnik, hogy - akárcsak más gyűjteményekben - ezek a művek pusztultak a legnagyobb mennyiségben, s ma már nincs is magyar tulajdonban jelentős pohársor. Valószínű magyarázata ennek az, hogy ezek elsősorban úti poharak voltak, könnyebben elveszett belőlük egy-egy darab, s ha már nem volt meg a teljes sor, akkor az egybeillesztésnél hiba lépett fel, a poharak zörögtek, koptak is. Az ilyen pohársor azután a mindennapi asztali használatba kerülve tovább fogyatkozott. A jelesebb sor Nalacsi István és Thorma Borbála szettje, 1673-ból. A tálak között egy 18. századi nürnbergi darab pásztorjelenettel trébelt, tetszetős darab. E tárgycsoportban kevés a figyelemre méltó. Sokkal jelentősebb a Teleki Mihály és Veér Judit esküvőjére 1670-ben készült aranyozott ezüsttányérok egyike, Daniel Bulkesch munkája. További darabok más gyűjteményekben is akadtak, 11 darab pedig hosszú ideig a Teleki családnál maradt. A Radvánszkyak kincstárának érdekessége, hogy egészen valószínűtlen mennyiségű ún. ékszertálkát tartalmazott, s ezen belül még külön furcsaság, hogy nagyon nagy részben augsburgiak, s bár sokukon mesterjegy van, szinte egyik sem határozható meg. Fenekükben általában valamilyen egyszerű jelenet látható. Akad köztük nürnbergi is, továbbá több olyan, amely bizonyára német területen készült, de ezen belül pontosan nem határozható meg. Kivétel a frankfurti Johann Friedrich Bittner, a besztercebányai Kraudy Sándor és Michael Aliért és a Pozsony-vártelki Friedrich (I) Brecker ékszertálkája (virágokkal és gyümölcsökkel kiverve). Egyébként is érdekes, hogy a hazai készítésűek több információt hordoznak. Segesvári István ötvös munkája volt egy nagy, tízkaréjos ékszertálka, mely több mint 20 cm hosszú, s ez e műfajnál már kapitális méret. E darabot 1702-ben renoválták, bizonyos Lányi Pál, e beavatkozás mint általában - itt is többnyire az újraaranyozást jelenthette. Matthias (I) Schüssler, brassói ötvös alkotta azt a nyolckaréjos darabot, amely aratókat ábrázolt, s két csigás Rile volt. Soproni, pozsonyi, művek is tartoztak e gyűjteményhez. A további ötvöstárgy-típusok is megtalálhatók voltak, mindegyiket lehetetlen lenne előszámlálni. A különleges anyagú edények egyike az Irinyi Andrást 1610-ben tulajdonosként feltűntető német készítésű szép kókuszserleg. A további öt, hibádan kókuszserlegnek sem mestere, sem hajdani tulajdonosa nem ismert. Mindezek mellett a családban természetesen számos ötvös-házas óra (például „Abraham Schegs in Nürnberg" felirattal), ezüst- és aranyszelence, ékszer (főleg övek), ezüstveretes lószerszám és más hasonló mű volt. A zólyomradványi kastélyban maradt dolgok, főleg bútorzat s családi portrégyűjtemény jobbára 1700 körüli. Több szép szekrény és láda dicséri FelsőMagyarország iparművészetét. A leghíresebb bútor két, faragott, mennyezetes ágy, amelyek azonban nem egyformák. A hagyomány szerint mindkettő Zólyom-Lipcséből származik, s Széchy Máriáé volt, a harcias „Murányi Venus" aludt benne. A faragott dísz egy szökkenő egyszarvút ábrázol, s számos szőlőfürtöt, ami igen találékony dolog, mert mind keresztény jelként, mint bacchikus szimbólumként értelmezhető. Mindkét ágy baldachinja festett, s a házastársi hűségről és az önfeláldozásról mesél. Wesselényi Ferenc volt, aki végül is betörte az egyszarvút; az ő ágya