Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XI. A nemzeti szenvedéstörténet képei

XI-13. tunk, amint elragadja egy özvegytől gyermekét; a földön fetrengő asszony mellett ott fekszik megölt férje. E jelenet fölött közvetlenül a törökök ellen küzdő pajzsos, sisakos végvári vitézeket látjuk, felettük pedig V. László hitszegésének örök mementójaként Hunyadi László levágott feje hever. E szörnyű képrészlet fölött a revolverét elejtő öngyilkos Széchenyi István hanyatlik hátra, feje fölött, mintegy a magyar szenvedéstörténet szimbólumaként szinte az égbe magasodik a szabadságharc után kivégzettek gyászfátyollal takart bitófája. A kép középpontjában, „A magyar nép" felirat mellett Deák Ferenc áll, mint a Szent Korona szigorú védelmezője, mögötte pedig a forradalom szellemi zászlóvivőiként Petőfi Sándor és Liszt Ferenc alakja sejlik fel. Fejős Imre több levelet is közölt Zichytől, amelyben a művész magyarázatot ad képén is megnyilvánuló tragikus történelemfelfogásáról. Ezek alapján úgy tűnik, hogy Zichy voltaképpen kétségbe vonta a Habsburgházzal való tényleges kiegyezés lehetőségét: „A kibékülés elmoshatja-e a legdicsőbb múltunk emlékezetét? Batthyány Lajos s több másokkal Görgey kar vezérei - »in effigie« - Andrássy Gyula függöttek ugye az akasztófán? - Szívósságunk legkitűnőbb bizonyítványa, hogy így leverve - újra feltámadtunk" (FEJŐS 1953,158). Zichy előbb javaslatokat tett a kompozíció átalakítására: az akasztófa helyére Morellinek kiszáradt fatörzset kellett volna rajzolnia. Ám a kötetbe végül nem az átalakított képet, hanem egy régi történeteket mesélő öreg paraszt alakját s magyar tájakat tettek a szerkesztők. így aztán végül Zichy e kesernyés és egyben meleg szavakkal ajánlotta Jókainak sikertelen művét: „Reménylem, hogy e képben Te épp úgy nem fogsz látni valami hetykéző, távol földről nem is nagy bátorságot tanúsító felségsértést, mint én. Ilyesmire... gondoltam, midőn népünk történetéből e szomorú - borzasztó is, de kiirthatatlan szívósságunkat jellemző eseteket választottam. A népek sorsát kiemelő emlékezések eltérnek és eltérhetnek a jelenkori közélet és a szalon udvarias gyengeségű modorjától - de nem is ítélhetnek meg ezeknek szokásos és elfogadott törvényei szerint. ... A sebek begyógyultak, de a sebhelyek láthatók, nincs okunk ezeket eldugni" (Fejős 1953, 159). S. K. VU 32 (1885) 80; VU 32 (1885) 133; FEJŐS 1953; BERKOVITS 1964, 247-248, 348; GELLER 1990, 45^6; CENNERNÉ 1981 XI-14. Rákóczi bécsújhelyi börtönében 1905 Madarász Viktor (1830-1917) Olaj, vászon, 170 * 116 cm Jelezve jobbra lent: „Madarász Victor 1905" A művész családjának tulajdonában 1960-ig. 1960-ban Dr. Katona Béláné Madarász Adeline adománya a Rákospalotai Múzeumnak. Budapest, Rákospalotai Múzeum, ltsz.: 72.4 Madarász Viktor késői korszakának egyik különleges festménye ez a nagyméretű vászon. Olyan témát dolgoz ugyanis fel, amely a hazai közönség előtt sokáig ismeretlen volt. Rákóczit bécsújhelyi fogságának tizenegyedik napján a korábbi szűkös cellájából (melyben egykor Zrínyi Péter sínylődött) egy tágasabb, a várárokra néző helyiségbe költöztették. „Egész órákat töltöttem az ablakba telepedve, hol a halakat és a hatalmas tokhalat nézegettem a vízben, hol az itt úszkáló hattyúkat, ételt nyújtván nekik, mert nagy örömömre ideszoktak." (Vallomások, 142) Ennek a zsánerszerű epizódnak a földolgozása a korábbi Rákóczi-ikonográfiából nem ismert. Nem is nagyon lehetett az, hiszen forrása, Rákóczi latin nyelven írt önéletrajza, a Confessiones hosszú ideig ismeretlen volt mind a tudósok, mind az olvasóközönség előtt. Rákóczi végakarata szerint halála után a Vallomások kézirata a grosbois-i kamalduli szerzetesekhez került. Innen 1792-ben a párizsi Bibliothèque Nationale vette át az iratot. Grisza Ágost itt próbálta fellelni a művet, de kutatásai 1857-ben nem jártak sikerrel. A kézirat ugyanis két francia nyelvű melléklete miatt nem a latin osztályba, hanem a francia osztályba került, s csupán egy Claudel nevű könyvtáros tájékozottságán múlott, hogy 1858-ban mégis meglelték. 1858 márciusában erről értesítették Griszát, aki a kéziratot lemásolta, s azt a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottságának felajánlotta. Csupán 1876-ban került sor a Vallomások hazai