Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XI. A nemzeti szenvedéstörténet képei

A NEMZETI SZENVEDÉSTÖRTÉNET KÉPEI A szabadságharc után, az abszolutizmus légkörében jelennek meg a kiállítási nyilvánosságban azok az új szemléletű történeti képek, amelyek egy „nemzeti szenvedéstörténet" különböző stációit vetítik a néző elé. 1850-ben állítja ki Orlay Petrich Soma nagyméretű, komor képét, a 77. Lajos holttestének feltalálását, 1855-ben Madarász Viktor Kuruc és labanc című festményét, melyet 1856-ban A bujdosó álma, majd 1859-ben a képtípus legnagyobb hatású alkotása, a Hunyadi László siratása című műve követett. Csupa tragikus történetet látunk, elbukó hősöket, pusztulásképet. Noha ezek a müvek konkrét históriai mozzanatokat ábrázolnak, értelmük, példázatuk szoros kapcsolatba hozható a jelennel, az elbukott szabadságharc utáni elnyomással és a nemzeti megosztottság szomorú tapasztalataival. E képek hatását nemcsak a tárgy választásuk és megformálásuk drámaisága biztosítja, hanem szimbolikus karakterük is van. Nem csupán eseményképekről, hanem nemzeti „sorsképekről" van szó, melyek túlmutatnak az ábrázolás konkrét mozzanatain. Mondhatni, e képek „időhorizontja" nem csupán a megjelenített történelmi időpont, hanem a nemzet életideje; a kiterített áldozatok, II. Lajos vagy Hunyadi László önmagukon túl a levert nemzetet is szimbolizálják. Az a pátosz, amely Madarász vagy Orlay ez idő tájt festett képeit áthatja, a drámaként felfogott nemzeti sors mély átéléséből táplálkozik, abból a szemléletből, amely a történelem jeleneteiben soha meg nem szűnő küzdelmet lát. A királyi önkény áldozatává lett Hunyadi László hűlt tetemét az úgyszintén királyi önkény mártírjává lett Kont és társai sírlapja fölött látjuk kiterítve; az udvar ellen jogosan felindult Zách Felicián leánya gyalázatát nyomban megtorolni kész hősként áll előttünk, mellette bárdja, melynek felirata az évszázadokkal később élt Zrínyi művének címét viseli: „Ne bántsd a magyart!" Mintha az események és a szereplők is lényegében mindig azonos oldalon állnának: folyamatos élethalálharc és küzdelem zajlik a külső és belső ellenséggel, elsősorban a némettel, a „labanccal" szemben. E képek parabolajellege, úgy tűnik, fontosabb az alkotók számára, mint a szorosan vett történeti hűség. A festők voltaképpeni célja nem csupán a nemzet mártírjainak felidézése, hanem felidézésükön keresztül a történelmi igazságszolgáltatás sürgetése, a történelem morális értelemben vett igazságának felmutatása. A jó és a rossz világméretű küzdelmében a magyar nemzet sorsa az igazságért elszenvedett mártírium. A nemzeti szenvedéstörténet itt kiállított képei nagymértékben járultak hozzá a magyar nemzettudat sajátosságainak alakításához. A tragikus pátosz azonban, mely ezeket áthatja, a kiegyezés után sokat vesztett korábbi hitelességéből. Az 1867 után berendezkedő, a kiegyezéssel, legalábbis a hatalomgyakorlás külsődleges formáiban autonómiáját visszanyert magyar állam számára a nemzeti szenvedéstörténet efféle pátoszos képei nem voltak többé kívánatosak. A rebellis felfogású, Habsburg-ellenes tendenciájú képek, mint például az ónodi országgyűlés jelenete vagy az olyan republikánus vagy plebejus elkötelezettséget sugárzó alkotások, mint például Madarász Dózsát ábrázoló műve, nem kerültek nagyobb, kiállítási nyilvánosság elé a századvég előtt. Pozitív, emelkedő és dicsőséges nemzeti történelemre volt ekkor már inkább igény, amelyet az állami megbízások alapján készített középületek festménydíszeinek és az egyre szaporodó emlékműveknek kellett kielégíteniük. 1900 után a hatalom által felvigyázott nemzeti pantheonba Petőfi és Kossuth alakja is bekerült. 1905 után fellendülő kultuszukat azonban nem a társadalmi változtatások iránti jogos igények hívták életre, hanem a hatalomba - az ismert kompromisszumokkal - bekerülő Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt legitimációs érdekei. A Petőfi-társaság által uralt irodalmi élet és a Kossuth nevével visszaélő politika világában elmosódott Petőfi költészetének, Madarász és Zichy festészetének eredendő társadalmi radikalizmusa.