Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - MAROSI ERNŐ: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben

Ez a keret két további értelemben is alkalmasnak bizonyult. A középkori értelemben vett világtörténet ugyanis - éppúgy, mint a mappa mundi ábrázolási hagyománya - nagyobbrészt az antik oikumenére vonatkozik. Ahogyan e világ ábrázolási formulája is fokozatosan fogadta be az utazások tapasztalatait, s vált képessé, a ptolemaiosi térképészet elveinek alkalmazásával, a földrajzi felfedezések eredményeinek hordozására, úgy lehetett kiindulópontja az eredetileg Európára korlátozott „nyugati világ" története ugyanezen fogalom tágabb értelmezésének."

7 A krónikák egyetemesség-fogalma ennek az egyetemes történetiségnek is előkészítője volt. Továbbá megférnek a krónikák világtörténet-hagyományának keretében a magyarságnak társadalmi, politikai színezetű azonosságtudatában mutatkozó különféle árnyalatok is. Ezek többnyire a kelet és nyugat közötti helyzet, az eredettudat és a felzárkózás-törekvések konfliktusaiban jutottak, és jutnak ma is kifejezésre. A művészettörténet számára sem ismeretlenek ezek a kérdések, amelyeket a századforduló táján Alois Riegl és Josef Strzygowski éleztek ki a nyugati világon belüli evolúció vagy az ázsiai kultúra felfrissítő befolyásának, az „Orient oder Rom" vitájának kérdésévé.

118 Ebből a két irányzatból merítette fogalmait és érveit a két megfelelő magyar iskola is. Az „Orient oder Rom" vitakérdésében kifejeződő problémakör nagyrészt a művészettörténet-íráson kívül eleven: a régészetben, néprajzban, s főleg a magát diszciplínákon kívülinek tekintő tudományoskodásban. Azt a tudománytörténeti paradigmát, amelyben a kérdésfeltevésnek még értelme volt, a művészettörténet-írás meghaladta. Annak a lehetősége, hogy a művészettörténet más paradigmával rendelkezhetik, mint más történeti tudományok, felveti a művészettörténeti horizont önállóságának kérdését. Történelmi horizontunk bizonyos elemeit visszavezethetjük a középkori krónikás hagyományra, művészettörténeti világképünket azonban semmiképpen sem. Ennek alapvető oka az, hogy a középkorban csak művészi produkció volt, de nem létezett a művészetnek az az általános fogalma, amely az újkorban alakult ki. Az a humanista világkép, amelynek alapján a művészet újkori fogalma is kialakult, nem az egymást leváltó uralmak egymásutánjának képére épült, hanem a racionálisan megragadható, akár táblázatba is foglalható értékek örökkévalóságának tudatára.

119 A művészet azért egy és hosszú életű, mert értékrendje állandó és szellemi természetű: e szemléletnek következménye, hogy időnként a tetszhalál állapotában szunnyadhat, de újjáéled. A kiválóság szüli a versengést, a haladás hozzátartozik a művészet lényegéhez.

120 Ennek a művészetfogalomnak egyetemes érvénye éppúgy a kvalitás normáinak általános jellegéből következik, mint dinamizmusa. Világának rendező elvévé hamarosan a tulajdonképpeni művészi kvalitás, a stílus válik.

121 Az újkori művészeti értékrend legjelentősebb változásai a dinamizmusból következnek, s az egymással versengő normák és normarendszerek harcában nyilvánulnak meg: dél és észak, a Raffaellóból és Michelangelóból levezetett ideálok, disegno és pittoreszk, Poussinistes és Rubénistes ütköznek meg egymással, s a modern művészeti irányzatok harcát vetíti előre a querelle des anciens et modernes. Ezeknek a vitáknak legfőbb eredménye a stílusok és irányzatok párhuzamos létjogosultságának elve, s ugyanez a tolerancia vezet fokozatosan minden kor stílusának elismeréséhez és követéséhez is: a középkori s az archaikus, a primitív és az egzotikus művészetek iránti, mindegyiket a maga sajátossága szerint megillető megbecsülés kialakulásával - lényegében csak a 20. század elejére - teljesedik ki az egyetemes művészettörténet modern világa. A történetiség szorosabb értelemben ennek a világképnek a szervező elve - Winckelmann művészettörténete ezért válhatott az egyetemes történettudománynak is mintaképévé. A stílus és a kvalitás követelménye a 19. század historizmusában mindenekelőtt a témához kötött moduselvként működött: nyilvánvalóbban a funkciótól függő építészeti stílusválasztásban, látványosan az interieur7. Korniss Dezső: Tücsöklakodalom, Szentendre, Ferenczy Múzeum