dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Jeszenszky Sándor: Szinyei Majálisa

tudom honnan tudta, hogy én vagyok a festője — és igen elismerő szavakban adott a tetszésének kifejezést. Annyi szakismeret és művészi érzék nyilvánult meg szavaiban, hogy nem lepett meg, mikor végül is megjegyezte, hogy valamikor ő is festett. » Tgen, ifjú barátom — így szélt — valamikorén is azt hittem, hogy majd fogok meiészet ós dicsőt alkotni : az én álmom, vágyain is azonos volt az önével, csakhogy ön megvalósította álmait, míg én abbahagytam a festést <>. .Wm bírtam türtőztetni kíváncsiságomat és megkérdeztem kihez van szerencsém. » Óh — felelte az én ismeretlenem nagyot sóhajtva —, ha megmondanám is, hogy ki vagyok, úgysem fogja tudni, hiszen engemet már régen elfeledtettek. « Annyi szomorúság, lemondás rezgett a hangjában, hogy megilletődve kértem újra, mondja meg a nevét és én sohasem fogom elfelejteni, kinek köszönhetem ezt az emelkedett hangú kritikát. » Na jó legyen kívánsága szerint — felelte — Szinyei .Merse Pál vagyok. « Nem akartam hinni a fülemnek. — Bocsánatot kérek — dadogtam - a Pacsirta, a .Majális festőjével beszélek ? - Most őrajta volt a csodálkozás sora. — » Hogyan, hát még valaki emlékszik rám? Különösen ilyen fiatal ember, mint Ön? Hiszen a fiatalok, különösen ha a- siker elkápráztatja őket, nem szokták észrevenni idősebb kollegáikat.« De most már én kezdtem beszél ni. Áradozó szavakban, ifjúi, rajongó lelkesedéssel beszéltem neki arról a. hatalmas impresszióról, melyet ezek a képek vagy tíz-tizenkét év előtt tettek reám, mikor mint kezdő művésznövendék első ízben láttam azokat a Műcsarnok kiállításán. Felejthetetlen élmény volt számomra, és mikor évek múlva már senki sem emlegette azokat, én még mindég beszéltem róluk, de hiába tudakozódtam, senki sem tudta, hova kerültek. Erre Szinnyei megjegyezte, hogy beküldte a millenáris tárlatra, ós kíváncsi a jury döntésére. Én rohantam ki a Műcsarnokba, hol a képek juryzés előtt, rettenetes összevisszaságban a falak mellett hevertek. Hosszú keresés után, az óriási tömegből kihalásztam a. Majálist. Thorma János barátom, kit az Aradi vértanúk című képe révén, mint új csillagot emlegettek, épp ott volt. A képet kellő világításba helyezve, oda kiáltottam Thormának : »Gyere ide, egy igen tehetséges kezdőt fedeztem fel !« Thorma hosszan nézi a képet, azután rám néz kérdően, majd újra a képre : »Te, ki festette ezt a képet — kérdezte — milyen üde ! Talán még azon nedvesen került le az állványról. Nézd meg az aláírást.« Thorma hangosan olvasta : »Szinyei Merse 1873.« Nem szóltunk egy szót sem, megilletődve álltunk ott." (Magyar Művészet 192(5. II. óvf. 32 oldal). Csók elbeszélésének folytatása, ahogy Réti István elmondja első találkozását a Majálissal : Thorma lelkesedéssel vezetett minket Szinyei kepeihez. Ezt a nevet nem hallottuk eddig, és most néma bámulattal, tétován álltunk a Majális előtt. Űj dolog, más mint amilyen modern képeket Münchenben. Parisban láttunk. Nem volt ez naturalizmus, nem impreszszionizmus, bár a természetet a legszebben visszaadva ismertük meg benne. Nem tudtuk részletezni, hogy miért tetszik, pedig nagyon tetszett. De a mi terminológiánk, a természeteiviség dogmatikus követelménye, az igazság, a rajz, a szín, a jó megfestés szegényes kritérium volt a kép előtt, amint minden más remekmű előtt is az. Ismertük ugyan a művészetnek azt a vegyi képletét is, mely szerint ez : a természet plus ember. De ebből a meghatározásból is hiányzott a legfontosabb : az ember, az egyéniség jelzője, értékmérője. Ma talán úgy helyesbíteném ezt a fenti képletet, hogy a remekmű : a természet plus remekember " (Magyar Művészet 1938. XIV. évf. 65. oldal.) De nemcsak a később nagybányaiaknak nevezett fiatal művészcsoport lelkesedett Szinyei képeiért, hanem általában a, művészek, a sajté), sőt a hivatalos körök is, mint örömteli felfedezést ünnepelték a Majálist. Az állam 1800 Ft-ért megvásárolta a Múzeum számára, és vevőre talált a Pacsirta, a Hóolvadás meg a Patak is. Május 31-én a Magyar Hírlapban a következő közlemény jelent meg : „A magyar festőművészek és szobrászok színe-java szíves ovációban részesítették Szinyei Merse Pált, a zseniális művészt, azon alkalomból, hogy 25 évi visszavonultsága után oly fényes művekkel szerepelt a millenniumi tárlaton. Péntek este gyűltek össze, csaknem teljes számban Vampeties vendéglőjében a mester üdvözlésére. Szinyei Merse meghatottan köszönte meg a spontán, meleg ovációt, és a társaság kitörő lelkesedése között jelentette ki, hogy a kollégák elismerésén felbuzdulva bizalommal veszi ismét kezébe az ecsetet. Nagy hordereje van ennek a nyilatkozatnak művészetünk további fejlődésére nézve, meid Szinyei Merse Pált, akinek munkaerejét sajátos körülmények bénították meg oly hosszú időre, modern művészetünk egyik legzseniálisabb úttörőjének tekinthetjük." 1883 óta a korízlés változását és a műízlés fejlődósét legjobban a sajtó tükrözi. Lyka Károly a Pesti Naplóban (1890. V. 6. és 19.) a következőket írta: „Egyetlen akad a régi gárdából, aki a hetvenes évek legelején, amely nálunk a legalaposabb ós leghígvérübb korszak volt, előre jár mint reformátor, mint prófétája egy új festészeti korszaknak. Szinyei Merse Pál volt ez a nagy tehetségű művész, kit azonban akkor éppúgy elnyomott a hivatalos copf, mint ahogy most iparkodik elnyomni a felbukkanó fiatal tehetségeket, Szinyei Merse Pál 1873-ban festette meg azt a képet, amely üde hatásával, finom közvetlenségével ma is megragadja a műtárlat látogatóit. Mikor mindenütt a bitumen-kenés volt a kiadott jelszó, mikor még senki em-