Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
A XVIII. század közepétől a szalmakas lett a legáltalánosabban elterjedt típus. A kézi csépléssel feldolgozott gabonaszár, elsősorban a rozsszalma volt erre alkalmas alapanyag. A modernebb szemnyerési eljárások elterjedése után is kézzel csépelték ki az ilyen célra is szánt gabonát. A szalmakas elkészítése sem igényelt különösebb szakértelmet, a méhészkedő gazdák is el tudták készíteni. Ennek ellenére inkább vásárlással szerezték be a szükséges kasokat. A környékbeli szakajtó- és kosárfonó cigányok látták el kasokkal a méhészeket. A szalmakötegek összeerősítését általában fűzvesszővel végezték. A fűzvesszőket begyűjtés után néhány napig szárították, majd több részre hasították felhasználás előtt. A kicsépelt zsúpszalma nem igényelt előkészítést. A kas kötését a tetejénél (ún. zsúpján) kezdték. A megfelelő vastagságú szalmaköteget egy bőrgyűrű segítségével fogták össze, hogy egyenletes vastagságú legyen, és könnyebben lehessen vele dolgozni. A kas kötése során a szalmaköteget enyhén megcsavarják és belülről kifelé egy hegyes tűszerű szerszámmal beleöltenek, és ennek segítségével húzzák át a hasított vesszőt. A spirálisan vezetett szalmakötegbe 2-3 centiméterenként ismét beleöltenek. A szalmaköteget ennek segítségével rögzítik egymáshoz. A röpnyílás magasságában a szalmaköteget nem erősítik az alatta levő köteghez, hanem csak a hasított vesszőt vezetik tovább. Legnagyobb gondossággal dolgozták el a kasok alján végigfutó alsó szalmaköteget, mivel ez rész volt legjobban kitéve az igénybevételnek. A szalmakasok igen változó méretben készültek, átlagos magasságuk 40-80 centiméter közötti, alsó átmérőjük 30-50 centiméter között változott. A formájuk is változatos képet mutat. Legelterjedtebb a kúp alakú kas volt, mely lehetett csonka kúp formájú vagy viszonylag alacsonyabb, szinte félgömb alakú. A magas, egyenes oldalfalú kasok felső kiképzése lehetett domborított vagy lapos tetejű. Az alaptípusokon kívül előfordultak még harang és körte alakúak is. A szalmakasok belső terében is alkalmaztak keresztfát vagy lépvesszőt. Ez készülhetett mogyoró-, som- vagy akár fenyővesszőből is. A szalmakasoknál is alkalmazták a tapasztást, de itt nem volt annyira jellemző. A fentebb bemutatott kasok kisebb javításokat leszámítva, átalakítás nélkül évekig ellátták feladatukat. Igen ritkán előfordult, hogy valamilyen változtatást végeztek a kason. Jól mézelő években megtörténhetett, hogy szükség mutatkozott a méztér növelésére. Ilyen esetben ritkán két azonos átmérőjű kast egymásra borítottak, és az alsó röpnyílását betapasztották. Ezt nevezték kettőskasnak. Gyakoribb eljárás volt, hogy a mézteret valamilyen toldóval, gyámollal megnövelték. Ez a toldalék kerülhetett a kas fölé vagy alá. Az előbbi módszer volt elterjedtebb. A lapos tetővel készített kas tetejét el lehetett távolítani, és ide állították a gyámolt.19 MÉZESKALÁCSOS MESTERSÉG A méhészek a begyűjtött lépesmézet - a saját felhasználásra megtartott menynyiségen túl - vándorkereskedőknek, sonkolyosoknak adták el. A felvásárolt méz és viasz legnagyobb része mézeskalácsos műhelyekbe került. Az első magyarországi mézeskalácsos céh a XVII. században vált ki a bécsi céhből és alakult meg Pozsonyban. A század folyamán nagy számban alakultak mézeskalácsos céhek német és osztrák minta hatására a Felvidéken (Bártfa, Lőcse, Nagyszombat, Kassa) és Erdélyben. Az alföldi városok mézeskalácsos céheit a XVIII. század ele19 Kotics József: Népi méhészkedés Gömörben. Debrecen, 1988. 51. 102
