Szakács Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1990-1991 (Budapest, 1991)

PÁLMÁNY BÉLA: Városok, mezővárosok - országos és hetivásárok Magyarországon (1686-1870)

422 PÁLMÁN Y BÉLA tartjuk, hogy a történészmunka módszertanának "három F"-ét - a fogalmakat, a forrásokat és a feldolgozás szempontjait - tisztázzuk. A vásár (latinul emporium) a feudális korszak árucseréjének legjelentősebb fóruma fogalmilag szerencsére eléggé tisztázott, és ez jórészt DANKÓ Imre néprajzos professzor munkásságának köszönhető. A "sokadalmak" - ahogy gyakran nevezték eme eseményeket - szervezett, ellenőrzött, meghatározott időpontban tartott adásvételi alkalmak voltak. Jogi szempontból fontos kiemelni, hogy a XIV. századtól a vásárok tartása összekapcsolódott a szabad királyi városok (civititates) és a mezővárosok (oppida) közösségi előjogaival. A vásárokat mindig a királyok által a városoknak vagy földesuraknak adományozott kiváltságlevelek alapján tartották, amelyekben megállapították a vásár állandó napjait, továbbá mindenki számára lehetővé tették a szabad megjelenést és minden vevő, vásárló számára biztosították a király védelmét. Ez utóbbi fontos előfeltétel volt, mert olyan, a feudális rendi társadalomban diszkriminált jogállású népcsoportoknak, mint a megtűrt idegennek tekintett zsidóság és cigányság, továbbá a külföldi kereskedők, kalmárok és a céhen kívüli kontárok, valamint az egyszerű gyalogos kereskedők tömegeinek is védelmet nyújtott. A vásárok látogatóinak megtámadása és kirablása - bár a török időkben a magyar katonaság által is gyakran elkövetett bün volt - súlyos büntetést vont maga után. A vásárokon résztvevők kötelesek voltak vámot fizetni, a kiváltságot élvező városnak vagy földesúrnak, amit árucikként határoztak meg vármegyei, városi szabályrendelettel. A vámokat a vásárbírók szedték be, ugyanők vigyáztak a vásárok rendjére. A hagyományok erősen meghatározták a sokadalmak, piacok rendjét, főleg a sátorok jobb vagy rosszabb helyre állításának jogát. A vásárokat több szempontból lehet osztályozni. Az országos vásárokat - szép, régi magyar szóval a sokadalmat - az egyházi naptár meghatározott ünnepnapjain, elsősorban a templomok védőszentjeinek napján, búcsúkor tartatták. Nagyobb városokban, ahol több plébánia is működött, mindegyik védőszent ünnepnapján búcsút is tartottak. Ám a XVI. századtól számos fontos vásárhelyen a fő árucikkek adásvételének természetíleg meghatározott időszakában/pl. gyapjúnyírás, gabonabetakarítás, borérés után/ is tartottak speciállis vásárokat. A leggyakoribb "szakosodott" árucsere fórum a "baromvásár" volt. Ilyen sokadalmat nagyon sok városban és mezővárosban tartottak - minthogy a marhák, lovak, sertések, juhok felhajtása-és együttartása különös rendet igényelt, az állatvásárokat a városok szélén, a város főterén rendezett, portékákat, tehát iparcikkeket kirakodó sokadalmak előtti napon rendezték. A XIX. század első felében a legnevezetesebb marhavásárokat Pesten, Győrött, Székesfehérvárott, Debrecenben, Szencen, Losoncon, Nagyváradon, Pápán, gyapjúvásárokat Pesten, Vácott, Losoncon, Nagyszombaton, Szegeden, Győrött, Kassán, Pápán, a leghíresebb gabonapiacokat Pesten, Győrött, Mosonban, Losoncon, Székesfehérvárott, Temesvárott, Szegeden, Zentán, Óbecsén, Szabadkán, Baján, Újvidéken - tehát a Bácska és Bánát mellett a dunai hajóút mentén és /Losonc esetében/ a Felvidék határán rendezték. A bor nagybani/hordónkénti/ad ás vétele ritka