Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1986-1987 (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Mártha Zsuzsanna: Kezdeti törekvések a külterjes magyar baromfitenyésztés fejlesztésére (1914-ig)
volt az edzett, élelmes erdélyi kopasznyakú tyúk is, amelyre Szeremley Lajos erzsébetvárosi (Kis-Küküllö vármegye) tanfelügyelő hívta fel a tenyésztők figyelmét.14 Érdekességként megemlítjük, hogy Jókai Mór az Egy az Isten című regényében szintén ír erről a jól tojó és kitűnő húsú fajtáról. A közönséges magyar lúd a nyári lúdnak nevezett vadlúdhoz hasonló termetű, de valamivel nagyobb, és annál több tojást rakott. Jellemezte a többi lúdfajtáénál rövidebb nyak, zömökebb test és alacsonyabb lábállás. A parlagi baromfitípusok igénytelensége és edzettsége az eredeti magyar lúdnál is megvolt. Színe többnyire fehér, olykor fehérrel tarkázott szürke. A fehér tollak iránti előszeretet miatt a tenyésztők az állományokból mindig is kizárni igyekeztek a szürkés színű egyedeket. Tágas, füves legelőt és elég vizet kívánt a lúd. 1914 előtt nem kevés tenyésztő a közönséges magyar ludat igénytelensége, ellenállóképessége, jó tojó és költő tulajdonsága miatt az ún. kultúrfajtáknál többre becsülte. Lúdtenyésztéssel kisebb-nagyobb mértékben csaknem mindenütt foglalkoztak 1914 előtt Magyarországon, alig akadt falu, ahol libát ne tartottak, ne tömtek volna. Főként olyan vidékeken tenyésztették, ahol csekély befektetéssel külterjesen volt tartható. A Körösök vidékén a lúdfalkák egykor tavasztól késő őszig szinte félvadon kint éltek a vízen, és csak amikor a vizek befagytak, lehetett a libákat hazahajtani.15 A Duna és a Tisza mente, valamint a Tiszántúl dús füvű vízparti területei és az alföldi tanyavilág kedveztek a lúdtartásnak, de ugyanúgy a Dunántúl üde legelői is alkalmasak voltak a tömeges lúdtenyésztésre. Az ország egyes tájain többnyire más-más alkatú és tulajdonságú lúdállományok alakultak ki. A Duna, Tisza, Vág, Bodrog és a Sajó völgyében, a Csallóközben, a Sió és a Dráva mellékén is sok ludat tartottak. Ezek a XIX. század második felében végrehajtott nagy vízszabályozások előtti időben mindenfelé hatalmas seregekben legeltek. A vizektől távolabbi, szikes legelőket szintén kitűnően értékesítették a libák, ugyanígy kiváló lúdlegelőnek bizonyult a gabonatarló, majd ennek felszántása után az elhullott és kicsírázott magvak zöldje is. A nagy vízszabályozásoknak az 1880-as évek végén történt befejezése után is sok parasztliba tenyészett főként az Alföldön, bár a közös legelők jelentékeny részének felosztása és szántófölddé történt átalakítása után jelentékeny mértékben csökkentek a libáknak alkalmas területek.16 A magyar parlagi kacsa a hazánkban ma is élő ősénél, a tőkés récénél valamivel nagyobb testű. Nem ritkán a tőkés réce szép tarka színű tollazatát viseli, szintén jellemzi a parlagi fajták igénytelensége. A vizek mentén külterjesen tartott szelíd kacsákhoz még napjainkban is gyakran csatlakoznak tőkés récék, és párosodnak velük. Ez az oka a parlagi kacsa gyakori tarkaságának. 14 GRUBICY G. 1895. I. köt. 29—30. p. 15 DÖRGŐ D. 1885. december 12. 16 SIMONYI E. 1891. 6. p.
