Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)
Pintér János: A Duna-Tisza közi szőlőterület alakulása a századforduló idején és a két világháború között
A települések számában különösebb változás nincs 1913-hoz képest: akkor 29-et, 1935ben 31-et találtunk, melyeknél meghaladja a szőlő részesedése a 10%-ot. Az arányok változására inkább a csökkenő tendencia jellemző, vagyis az, hogy a szőlőterület néhány százalékkal kevesebb részt foglal el az adott község összterületéből. Tulajdonképpen az ilyen irányú vizsgálódás ismét alátámasztja a korábbiakat: a Duna—Tisza közi szőlők nagyarányú növekedésének tetőpontja a századforduló idején volt, a két világháború időszakát csak nagy jóindulattal lehetne változatlannak nevezni, hiszen a lassú csökkenés sokkal inkább jellemző. Ha a most ismertetett tényeket ismét térképen ábrázoljuk, az derül ki, hogy a szőlőterület részesedése az összterületből legnagyobb a Csepel-sziget községeiben, azután Baja, Kiskőrös és Nagykáta környékén. (3. sz. melléklet.) Még egy kérdés vetődött fel vizsgálódásunk során. Vajon melyik művelési ág, vagy ágak rovására növekedett meg a szőlőterület aránya a felsorolt településeknél? Ahhoz nem kellett különösebb búvárkodás, hogy észrevegyük: ez a csökkenés a szántóföldet és főleg a rétek és legelők területét érintette. Sajnos azonban a három idősor adatait végignézve nem sikerült olyan következtetést levonni, amelynek alapján a tájra jellemző megállapításokat tehettünk volna. A szántó, a rét és legelő aránya teljesen rendszertelenül hullámzik, s még egy-egy kisebb körzetnél sem tudtunk hasonlóságot felfedezni. Csak egyetlen példa: a Csepel szigeti - felsorolásunkban szereplő - településeknél, melyek meglehetősen közel fekszenek egymáshoz (Ráckeve, Szigetcsép, Szigetszentmárton, Szigetújfalu), 1913-ban a következő százalékarányok szerepelnek: szántó: 24,6 és 57,4% között, rét: 0,9 és 7,0% között, legelő: 5,4 és 15,1% között. Ezek a szélsőségek a táj más részein még fokozottabban jelentkeznek. A Duna—Tisza közi szőlők birtokviszonyai Az eddig használt három statisztikai forrás csak részben ad választ arra vonatkozóan, hogy tájunk településein miként oszlott meg a szőlőbirtokok száma az egyes birtokkategóriák között. Az 1895. és az 1935. évi összeírások — a művelési ágakat is fígyelembevéve — csak a megyéknél és a törvényhatósági joggal felruházott városok esetében ismertetik a földbirtokok, illetve a gazdaságok számát és területét kategóriák szerint, az 1913. évi kataszteri felvételekben ilyen szempontok nem is szerepelnek. így összevetésre csak az 1895. és 1935. évi adatok alapján van lehetőségünk — ílgyelembevéve a gazdasághatáros, illetve a földbirtokhatásos felmérés adta némi eltéréseket — a táj akkoriban törvényhatósági joggal felruházott városai: Baja, Kecskemét és Szeged esetében. Mindenesetre e három város 1895-ben a Duna—Tisza közi szőlőterület 22,9%-át 1935-ben 17,6%át jelentette. A számszerűségen túl azonban e három város sajátos, egymástól eltérő története, fejlődése, fekvése stb. más-más módon járult hozzá a szőlőterület kategóriánkénti alakításához. Hiba lenne Baja, Kecskemét és Szeged adatsorai alapján a táj egészére vonatkozó általános megállapításokat levonni, némi következtetésre azonban így is nyílik lehetőségünk. Nézzük azonban előbb, mit vallanak a statisztikák. Erre nézve állítottuk össze a 4. sz. táblázat adatait. 18 18. M.K.MG. Stat. IV. k. 1900. 33.p., 39., és 44. p., M.S.K. 102. k. 1937. 13.*p., 15.*p., és 16.*p. valamint saját számításaink alapján.
