Für Lajos szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981-1983 (Budapest, 1983)

Knézy Judit: Somogy megye jobbágyparaszti népének csoportjai és gazdálkodása (XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig)

Somogy északkeleti felén, a Balaton keleti

14 sávján lévő falvak többsége. A túlélő lakosság a Berek és Kisbalaton falvait kivéve nagyobbrészt református (köztük a legnépesebb helységek: Kiliti, Látrány, Bálványos, Kaposfő, Csököly, Erdőcsokonya, s ekkor még Marcali is).

15 Ezek a falvak népességet sugároztak ki, de nemcsak a lakosság létszámának magassága, hanem vagyoni súlya is kiemelte őket környezetükből.

16 b) Betelepítések a XVII. század végén és a XVIII. század első felében. A betelepedések a török időkben is történtek, de az ún. ,,rác" községek népe elpusztult vagy beolvadt (rác martalócok éltek Babócsán, Berzencén, Kaposváron, Attalán, Öreglakon, Koppányban),

17 ugyanúgy a törökök is (Igal, Szakcs, Koppány és környéke). A XVII. század végén horvátországi ún. sokacok (sokacz, illiry sokaczones), de magyarok is érkeztek a Nagyberek területére

18 Somogyvárra, Lengyeltótiba, Buzsákra és környékére. A legnagyobb tömegű betelepülés az 1710—40-es évek között történt. Belső-Somogy Dráva menti részébe többnyire horvátok érkeztek ekkor. Nagyjából két csoportot képeztek a Lakócsa és környéki és a Babócsa — Berzence — Bódvica háromszögben elhelyezkedő horvátok csoportját.

19 E két községcsoport - horvát és magyar népe — előnytelen körülmények között, kevés földdel, igásállathiánnyal, támogatás nélkül kezdte életét. A tőlük északabbra fekvő, saját földjén maradt, törzsökös magyar református falvaktól általában szegényebbek voltak.

20 (Kevesebb telkes jobbágy, több zsellér volt köztük.) 14. A Balaton keleti sávjában: Látrány, Csepel, Szemes, Szólád, Szárszó, Cseri, Orda folyamatosan lakottak. 15. Kováts Z. 1969. 41-42. Ladányi S. 1972. 91-117. 16. Ezekből verbuválódtak hamarosan a mezővárosok, melyek kisebb körzetükben a technikai változtatásokban, újítások átvételében, de a hagyományok fenntartásában is lényeges szerepet játszottak. A környék hagyományait, termelési tapasztalatait átvették, összegezték, vissza is sugározták. A termelésen túl a fogyasztásban is kezdeményezőkké, az ízlés alakításában is központokká váltak hosszabb-rövidebb ideig. A helyben maradtak szerepéről alföldi példákat hoz Tálasil. NÉ. 52/1970/8. ll.HossI. 1948. 216-7; 12; 17. A Somogyvár és Fonyód környékén élő rácokat a végvári katonák dúlták fel 1587-ben. Csánki D.é.n. 466. Kerékgyártó A.-Knézy J. 1975. 120. 18. Takáts Gy. 1934. 1-5; Horváth J. 1975. 235-248. Knézy J. 1979. 57-58. Muzsnai L-né 1976. 139. Pap G-né 1970. 188-202. Az említetteken kívül Tótszentpál, Táska, Varjaskér, Somogyvámos, Edde, Osztopán, Nikla, Kisberény, Sárd, Pamuk, Gamás, Fiad, Gyugy. Kisebb horvát csoportok voltak a XVIII. században Lellén, Szemesen, Karádon. 19. Sarosácz Gy. 1973. 370. A Dráva mentén két horvát csoportot különböztet meg. Lakócsa (1715. körül), Szentborbás (1757 körül) Tótújfalu, Drávasztára (1715 előtt), Potony, Felsőszentmárton (1712-ben települt) tartoztak az első csoporthoz, ezek a XX. század közepéig megőrizték nemzetiségi, néprajzi különállásukat (Csánki D.é.n. 57-59. 103. 156). A másik csoport falvai általában előbb alkalmazkodtak környezetükhöz, talán Bolhó, Heresznye, Vízvár, Berzence volt köztük a leghagyományőrzőbb. 1767-73. között még igen kiterjedt DNy-Somogyban a horvát falvak köre: Agarév, Arács, Babócsa, Barcs, Berzence, Bódvica, Bolhó Háromfa, Heresznye, Bélavár, Vízvár, Henész, Horvátatád, Zákány részben Csurgó is. Bár néhány közülük félig magyar: Berzence, Babócsa, Péterhida, Henész. 20. Az utóbbi csoport néprajzi jellemzését részben Szuhay P. 1980. 179-230. cikke végezte el, és