Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

KATONAI JELKÉPEK - CSIKÁNY TAMÁS: A "vörös sipka", mint a kollektív helytállás jelképe

kapta, a csákókat azonban nem. Még akkor sem, amikor augusztus 4-én elhagyta Kassát és elindult a hadszíntérre, a Délvidékre. A fél zászlóaljnyi létszámmal rendelkező 9. honvédzászlóalj Debrecenig gyalog menetelt, ahol az állomány mintegy száz fővel, főként román fiatallal szaporodott, majd szekéren Temesvárig utazott. Innen a vörös sapkások azonnal Fehértemplomra siettek, ahol szinte állandó veszély fenyegette a többségben magyar és német lakosságot, valamint a helyőrség katonáit és nemzetőreit. E helységben és a környékén vívott harcok alapozták meg a zászlóalj jó hírnevét. A zászlóalj lelkes fegyelmezett honvédjei a szerbek minden próbálkozását meghiúsították, amely a város elfoglalására irányult. Az ellenséget kezdetben az is zavarta, hogy vörös fövegükhöz hasonló volt a honvédeké is, így többször csak túl későn vették észre, hogy bajba kerültek. Persze előfordult ez fordítva is. Okozott azonban gondot is a vörös fejfedő, hiszen színe jó célpontnak bizonyult. Ezért rendelte el még augusztus végén a zászlóaljparancsnok, hogy a sapkákat rekvirált zöld sifonnal be kell vonni. Ezzel az eredeti cél mellett azt is elérték, hogy a szerbek immár két, egy vörös és egy zöld sapkás zászlóaljtól tartottak. A zöld borítás csak a Délvidéken volt használatban. Amenynyire tartottak a szerb felkelők a 9. honvédzászlóalj katonáitól, annyira népszerűek voltak a helyi lakosság körében. Megnyugtató volt jelenlétük, sikereik. „Ehhez járult, hogy az 1848-iki bortermés Fehértemplon vidékén nagyon is jó volt, úgy, hogy mindenki szabadon mérhette ki a múlt évi bort és az idei mustot. Honvédeink természetesen itt is előnyben részesültek, ha nem kapták ingyen a bort, hát fizették az igaz, de ha már fizették, akkor legfeljebb garasát adták egy iccéért, és ha kettőt vettek, akkor kijárt a harmadik, mint ráadás."

7 Szeptemberben a zászlóaljat már Kiss Pál őrnagy vezette. A következő hetekben a délvidéki hadszíntér szerepe háttérbe szorult, hisz az országnak Josip Jellaéic horvát bán ellen kellett erejének zömét összpontosítani. Jelentős erőket vontak el a Bánságból és a Bácskából egyaránt, így nagyobb feladat hárult az itt harcoló alakulatokra. Talán még nem volt annyira ismert a 9. honvédzászlóalj, hogy elvezényeljék innen, miként Damjanich János alezredes neve sem lehetett annyira közismert, hogy a mellékhadszíntérről a legfontosabb helyen vegyék igénybe szolgálatait. Mindenesetre a szerb származású törzstiszt vezetésével októberben egy olyan hadosztály alakult meg a Bánságban, melyhez fogható aligha volt az országban. A kassai zászlóalj mellett ide került a szegedi 3. honvédzászlóalj, mely semmiben sem maradt el a 9. mögött, itt szolgáltak a székely határőrök, valamint néhány század Württemberg-huszár és későbbiekben az egyik legelismertebb lovasüteg Wenzel Freudenreich parancsnoksága alatt. Ide osztották be Rózsa Sándort is csapatával, akik vitézen harcoltak ugyan, de a rablástól, felesleges erőszakoskodástól ekkor sem tekintettek el. Damjanich rendelte el a 9. honvédzászlóalj kiegészítését, ami így lassan elérte az előírt 1000 fős létszámot. Ennek a hadosztálynak kijelölt csapatai aratták november hónap talán legnagyobb visszhangot kiváltó győzelmét, amikor elfoglalták a szerbek egyik megerődített helységét, Strázsát. A november 9-i ütközetben harcolt először együtt a 3. és a 9. honvédzászlóalj, mely egy hosszú dicsőségsorozatnak és a zászlóaljak versengésnek is kezdete volt. A két zászlóalj ettől kezdve azért is küzdött, hogy a másikat felülmúlva legjobbnak bizonyuljon a harcokban, legbátrabb, legmegbízhatóbb legyen. Ezeket a jelzőket persze a két zászlóalj katonái magukénak vallották, különösen egymás rovására, amiből több7 Hoffmann: i. m. 24.