Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

KATONAI JELKÉPEK - CSIKÁNY TAMÁS: A "vörös sipka", mint a kollektív helytállás jelképe

ságáról, pontosságáról és különösen gyorsaságáról volt híres. Kiválóan kihasználták a lovasütegek azon tulajdonságát, hogy együtt mozoghatnak a lovassággal, megelőzhetik, biztosíthatják a gyalogságot és előkészíthetik a rohamát. Különösen kedvelte az üteget Leiningen, akinek dandárát a tavaszi hadjárat alatt többször segítették ki lovasdandárhoz beosztott tüzérek. Az üteg parancsnokáról Freudenreich századosról a következőket írta: „A legbátrabb és legvakmerőbb tüzér, akit bátor előretörései miatt a tüzérség előcsatárának szoktunk nevezni."

22 Az üteg főszerepet játszott a tápióbicskei ütközetben és az isaszegi csatában is. Ezért érte rendkívül fájdalmasan a magyar hadsereget, amikor az üteg az 1849. július 2-i csatában szinte teljesen megsemmisült. Ekkor viszont az okozta vesztét, ami máskor a rendkívüli sikerességét. Jelentősen előrehaladva igyekezett a huszárok harcbavetését előkészíteni, miközben azonban az ellenség lovassága megelőzte és visszanyomta a huszárokat, az üteg így magára maradt és mentehetetlenül elveszett. A másik három kitüntetett üteg közül egy szintén a III., egy az I., egy pedig a II. hadtesthez tartozott. Arról nem emlékeznek meg a források, hogy ezeknél valóban hordták volna a vörös sapkát. A tavaszi hadjárat során Görgei más kötelékek számára nem adományozta a vörös sapka viselésének jogát, miként a nyári hadjárat alatt sem. A szabadságharc utolsó időszakában az egymást váltó fővezérek nem éltek e lehetőséggel. Kihasználta viszont a lehetőséget a komáromi várban magára hagyott Klapka György tábornok, hogy ezzel is buzdítsa két hadtestnyi erejét. A szabadságharc utolsó látványos győzelmét is a komáromi sáncok mellett aratták a honvédcsapatok. 1849. augusztus 3-án egy nagyszabású kitörés alkalmával elűzték a zároló osztrák erőket, és egészen Győr városáig nyomultak előre. A sikeres kitörés után Klapka sok kitüntetést és elismerést osztott ki: „a 15-ik és 57-ik zászlóaljak, melyek rendíthetetlen vitézséggel és hősies elszántsággal rohanták meg a csémi sáncokat, azokat az ellenséges kartács-zápor ellenére dicsőségesen be is vették, zászlóaljuk az érdemjel 3-ik osztályával díszesítetik, és mind a két zászlóaljnak a veres sapka hordás megengedtetik.""

3 Az idézett augusztus 9-i „Hadseregi parancs"-ban Mezei Mihály százados hatfontos gyalogütegének is engedélyezték a megkülönböztető sapka viselését. Augusztus 22-én még egyszer utoljára szerepel hivatalos parancsban az elismerés ezen sajátos formája: „64. honvédzászlóaljnak számtalanszor tanúsított a harcbani elszántsága, vitézsége s önfeláldozása tekintetéből a veres sapka hordása ezennel megengedtetik."

24 A 64. honvédzászlóalj honvédjei Zólyom megyéből származtak, jórészt szlovákok voltak. E tény is mutatja azt, hogy az 1848-49-es szabadságharc ügye korántsem volt csupán magyar, hanem a Kárpát-medence haladó gondolkodású lakosságának érdekeit képviselte. A vörös sapkások soraiban, vagyis akik valóban, bizonyíthatóan, szívvellélekkel és elszántsággal harcoltak éppúgy találhatunk románokat, szerbeket, szlovákokat, mint zsidó származásúakat. A vörös sapka viselésének elismerésként való engedélyezése egy saját, csak a honvédseregre jellemző megbecsülése a katonai kötelékek példamutatásának. A magyar 22 Leiningen-Westerburg Károly naplója. In Az aradi vértanuk. Összeállította Katona Tamás. Budapest, 1979. 140. 23 Szinnyei József: Komárom 1848-49-ben. Budapest, 1887. 240. 24 Uo. 275.