Tanulmányok Budapest Múltjából 34. (2009)
TANULMÁNYOK - SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA: KAKAS MÁRTON A MŰTÁRLATBAN
professzionális magyar gárda. Jókai feltehetőleg az újév nagy szenzációja, Than Mór: Mohácsi csata 11 c. képére volt kíváncsi, amelyet a mester Párizsból küldött haza. Az első nagyszabású, a leíró történelemábrázolás jegyében született magyar csatakép Pesten eddig ismeretlen monumentális akadémizmusa nagy feltűnést keltett, márcsak azért is, mert ekkora méretű kompozíció három évtizede, Peter Krafft 1826-ban bemutatott Zrínyi kirohanása és 1. Ferenc megkoronázása című festményei óta nem volt Magyarországon. 18 Jókai a Vasárnapi IT/ságban kérlelhetetlenül felemlegeti a Than kép hibáit, amivel ünneprontóként szerepel a nagy lelkesedés közepette. A mű „nagymértékben kielégítetlenül hagyott... — írja — Először is a vászon távrajza hibás, az előtér és középtér rajz tekintetéből egyenlőn van érvényesítve, mintha csak a művész e középtéren levő alakjait is műtermében, a természet után közelről, (az igaznak meg nem felelő távolságból) rajzolta volna le"... (Egyébként a kép legfőbb érdemének tartja, hogy egy egész falat betakar, így nem kell majd meszeltetni alatta.) Ezek után meglepődve olvassuk mentegetődzését a Pesti Napló hasábjain, úgy tűnik, támadásokat kapott, enyhíteni kellett bírálatát. Thannak ekkorra már jelentős nimbusza van Pesten, ő a „tudós festő" a vezető históriai mester. Nem világraszóló tehetség, de nálunk addig nem ismert kvalitást képviselt, általa a mi tárlatunkon is megjelentek a nyugai művészet legdivatosabb áramlatai. Úttörő voltát a kortársak pontosan érzékelték, és feltételezem, védelmére keltek. Jókai így magyarázza korábbi szavait: „ítész társaim, — a művészek, — s közönségünk, — vagy inkább olvasóim közül azok, kik vagy önállósággal nem bírván, vagy egész más szemmel — egészen más fogalmakkal tekintvén a művészetet, engem is nem értenek, meglehet, vagy túlszigorúsággal vádolandnak, vagy azt fogják mondani, hogy czélt tévesztek akkor, midőn ahhelyett, hogy az arcz-, s a kisebbszerű festészet terén feltűnt, s általam is elismert tehetségeket a nagyobbszerű történelmi festészet terére vonzanám, elriasztom, vagy legalább — mert erre az én erőm csekély, elkedvetlenítem őket — sőt talán olyan is találkozandik, ki nem eljárásom eszélyességét, de szándokom tisztaságát fogja kétségbe vonni. — Én azonban akkép vagyok meggyőződve, hogy a jóhiszemű, önzetlen lelkes ítészét, jóhiszemű önzetlen, lelkes közönség előtt, önzetlen s lelkes művészek irányában, mesterfogásokra, czirógatásokra s melléktekintetekre nem szorul, s úgy tudom, hogy a lelkesebb művész (s csak ilyen lehet való tehetség), nem akkor élvezi az alkotás legmagasb örömét, ha nagy terjedelmi képet alkotott, melyért a megrendelő jól fizet — melyről minél több lap, s mindannyi dicsérően beszél, de élvezi akkor, midőn egészben (lehetőleg egészben) sikerült művet alkotott; mikor e műve által önmaga lelkesül, s nemcsak obligat körökben arat nem érzett lelkesedésből eredt tapsokat. Thann ilyen művet az én tudtomra is festett már, s hogy jövőben festend nagyszerűnél nagyobbszerűet, remélem, hogy festhet, tudom; s ép ez okból Latinovics úrnak általán, a gyönyörűen fejlő magas művészet — s különösen; a pártolást kiérdemelte való tehetség nevében hazafiúi, meleg köszönetet szavazva, bátran, s nem félve attól, hogy jóhiszemű őszinteségem Thannt sértse, avagy kedvetlenítse, ismételve kimondom a Mohácsi csata, a kép melynél én nálunk és tőlünk művészileg nagyobb vállalatot, nehezebb kísérletet nem ismerek, eképp, engem nem lelkesít, s így kisem is elégít. Legnagyobb előny, legszebb tulajdona e képnek a mozgás, legjobb rajta a törököknek háttérben levő csoportozata. Legnagyobb hiánya: hogy mint csataképen kevés rajta a
