Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Kiss József: Tóth Gáspár, Petőfi "mecénása" : egy jeles polgári magyar szabómester a reformkorban és a forradalomban = Gáspár Tóth, Petőfis Mäzen : ein herrvorragender bürgerlich-ungarischer Schneidermeister im Reformzeitalter und in der Revolution 241-286

a szabómester korántsem vállalta magára (a végülis közel 300 pft-ra rúgó) teljes nyomtatási költséget, hanem 60 pft-nyi kölcsönt ajánlott fel a Versek remélt jövedelme terhére, s a kockázaton is a választmány 19 tagjával együtt osztozott. A szó valóságos értelmében nem volt tehát Petőfi „mecénása". De éppen az általa tett felajánlás jelentette az egyetlen „jó móddal" eszközölhető megoldást, amit Vörösmarty nyomatékosan kért a választmánytól: a nyomorában is rendkívül önérzetes Petőfi így nem adományban részesült, hanem — forma szerint - előleget kapott kötete várható bevételéből. Az a 60 pengő forint egyébként éppen nem volt jelentéktelen összeg: Pákh Albert, aki Debrecenben kezességet vállalt a költő adósságáért, mint házitanító négy hónap alatt keresett ennyit;

39 később a Pesti Divatlapnál Petőfi segédszerkesztői fizetése is mindössze havi 15 pengő forintra rúgott.

40 A szóban forgó nevezetes kölcsönnek a tényleges értékét firtatni azonban éppen olyan értelmetlen dolog, mint pl. egy sikeres életmentés után azt, hogy mennyibe is kerülhetett a fuldoklónak dobott kötél, amivel végülis kihúzták a partra. Petőfit ez a kölcsön segítette pályafutása új szakaszának küszöbére: amikor ezen átlépett, végre rendszeres alkotó tevékenységbe kezdhetett, s gyors ütemben bontakoztathatta ki rendkívüli tehetségét. A költő a maga módján viszonozta Tóth Gáspár segítségét: belefoglalta nevét 1845ben közzétett Úti ra/zai-ba, majd egyik versében is említette. Felsőmagyarországi utazásáról írt beszámolójának első részletében, amely az Életképek 1845. július 5-i számában jelent meg, elmondja, hogy nem sokkal az indulás után egyszercsak felpattant a pest-eperjesi „gyorsszekér" ajtaja, s egy „szilaj tekintetű ifjú", pisztolyt szegezve rá, így kiáltott: Meghalsz! — (Adjuk át a szót Petőfinek:) „Kegyelemi jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam: csak életemnek irgalmazz ... örömest odaadom erszényemet.. ., bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mint ha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok ... segédszerkesztő voltam a Pesti Divatlapnál ... aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem ... Tóth Gáspárnak tartoztam egy atilla s nadrág árával ... a verseim sem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik" stb. A továbbiakban két váratlan fordulat következik: előbb a költő lepődik meg, mert kiderül, hogy a vérszomjas ifjú nem útonálló, hanem a versei elutasítása miatt bosszút lihegő fűzfapoéták egyike, aztán meg az olvasó, amikor a pisztoly durranására Petőfi — felébred; bár ez az álom később is nyugtalanítja: „Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál."

41 Alig hisszük, hogy a derék szabómester megnevezése a véletlen müve volt: legalábbis ösztöne diktálhatta a költőnek, hogy a tollára vegye a nevét, mely — mint láthattuk — korábban is fel-feltűnt már különféle nyomtatványokon, de efféle írói szövegben, tudtunkkal, még sohasem. S Petőfi ráduplázott erre egyik versében, mely a Pesti Divatlap 1845. október 23-i számában látott napvilágot: 251