Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)
Asztalos Miklós: A magyarság Buda visszafoglalásában vitt szerepének jelentősége 162-182
A MAGYARSÁG BUDA VISSZAFOGLALÁSÁBAN VITT SZEREPÉNEK JELENTŐSÉGE 179 Cseppet sem volt túlzott Károlyinak a becslése, aki a Buda alatt július óta harcolt magyar csapatok összlétszámát legalább 14—15.000 főre tette. Ismerve az ország viszonyait, a mintegy 76.000 főnyi császári és birodalmi sereg mellett ezt a lélekszámot nem szabad kicsinyelnünk. Ezek szerint az ostrom hadműveleteiben résztvett egyesült magyar, császári és birodalmi seregben minden hatodik ember magyar volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyarországi csonk létszámának az örökös tartományok és a birodalom lélekszáma mennyiszer többszöröse volt, mint az egyhez az öt arány, akkor nem tekintheti senki Buda visszafoglalását a birodalom kizárólagos hadivállalkozásának, mert lélekszám-arányban véráldozat terén is a magyarság hozta meg az aránytalanul nagyobbmérvű áldozatot. Nincs beleszámítva a magyarok fenti létszámába a végváraknak magyar katonasága s az az állandóan mozgó, felderítő szolgálatot teljesítő, a végeken élő lovasság, amelynek a távolban végzett működése az ostrom sikerében igen jelentős támogatásként játszott közre. De nincs beleszámítva a felkelő nemesség által kiállított fegyveres erő sem. A felkelő nemesség létszámát ma már nem lehet összeállítani. Bár számos kiváló nevet ismerünk, a létszámra nézve még hozzávetőleges becslést sem végezhetünk. Bz a szám nem volt különösen jelentős, de mindenesetre tiszteletre méltó bizonyság volt az ostromban résztvett külföldiek előtt arra nézve, hogy a magyar rendi nemzet kiváltságos nemességéből nem halt ki az ősi fegyveres kötelezettség érzése, ha az anyaföld visszaszerzésével kecsegtető komoly harc indult. Látjuk, hogy a hadjárat anyagi előfeltételének oroszlánrészét a magyarság teremtette meg. Látjuk, hogy a tényleges véráldozat terén sem maradt a magyarság számarányához viszonyítva hátra az örökös tartományok és a birodalom véráldozata mögött, sőt ily arány szerint ezen a téren is felülmúlta azt. De meg kell még említenünk azt is, hogy a magyarságnak nem kis érdeme volt a hadsereg élelmezésének biztosítása. A debreceni tőzsérek kijelentették, hogy akár Bécsbe is ugyanazon az áron szállítják a seregnek a marhát, mint különben csak Győrig szokták, lehetetlen ebben fel nem ismerni az üzletkötés készségén túl a szívesen hozott hazafias áldozat készségét. A dunántúli megyék mintegy 2000 fuvarost bocsátottak a hadsereg rendelkezésére. Ez közel háromszorosa volt a különben rendelkezésre állott császári és birodalmi szállítóeszközöknek. A széna, amely az ostromló sereg lóállománya számára nélkülözhetetlen volt, a Csallóközből és a Dunántúlról került össze. A rengeteg mennyiségben elhasznált sánckosarat és rőzseköteget Győr-, Komárom-, Esztergom-, Nyitra megye lakossága szállította, mégpedig engedve a magyar kamara ily irányú felkérésének, olcsó áron. Nincs tehát a hadjáratnak oly vonatkozása, amelyben a magyarság a maga részét derekasan ki ne vette volna. Eddig Magyarország és a külföld anyagi és véráldozata közt vontunk arányt, figyelembe véve a körülményeket s elsősorban a teherviselő felek közötti feltűnően nagy területi és lélekszámbeli aránytalanságot. 13*
