Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Markó Árpád: A felszabadítás eszméjének magyar apostola : gróf Zrínyi Miklós 1-12

4 MARKO ÁRPÁD nem lángolt annyira a pogány elleni gyűlölet, mint azelőtt. Ebben az időben Nyugatmagyarország, a Dunántúl déli szegélye volt az a terület, ahol tovább sarjadzott és fejlődött a törökgyűlölet, s ahol főképen Zrínyi Miklós ismerte fel a török áfium bénító és pusztító hatását a magyar nemzetre és kereste annak orvosságát. Az ország lakosságának nagy része kezdett lassan beletörődni a viszonyoktól rákényszerített helyzetbe, hiszen látta, hogy a bécsi kormánytól támogatást a török ellen nem kap. Igyekezett tehát a sanyarú viszonyok között berendezkedni úgy, ahogy lehetett és nem gondolt arra, hogy ezzel a nemzet pusztulását segíti elő. A török bégek és spahik között voltak emberségesebb emberek is, akik vagy maguk megtanultak magyarul, vagy legalább is magyar íródeákokat tartottak és sűrűn küldtek leveleket a »... jó vitéz úri barát szomszéd«-nak titulált végvári kapitányokhoz, hol barátságos, hol goromba hangúakat, marhák elhajtása, foglyok kicserélése, harácsolások ügyében. A szegény végbeli magyarnak a török volt a közelebbi, a német a távolabbi veszedelem. Sőt nagyon sokan voltak, akik a németet tartották a haza nagyobb ellenségének. A német katonaság zsarolásától éppannyit szenvedtek, mint a törökétől. A német fennhatósággal együtt járt azokban az évtizedekben a rekatolizáló mozgalom folytán a protestáns papok kiűzése, templomaik elkobzása, A török ilyen dolgokkal nem törődött. Oszmán fatalista tunyaságában nem érdekelte őt az, hogy a keresztény gyaur kutyák a katolikus, vagy protestáns dogma szerint dicsérik az Istent. Amit ő a fennhatósága alá került magyar lakosságtól megkövetelt, az az adó befizetése és egyéb szolgáltatások pontos teljesítése volt. Ebben azután nem ismert kiméletet. Mindezen felül kénye-kedve szerint zsarolta, rabolta, pusztította a magyar falvakat és kastélyokat. Nagyon jól tudta, hogy a bécsi kormány az ilyen erőszakoskodásokat nem tekinti casus belli-nek. Ilyen viszonyok mellett a végvári és hódolt területek élete, a császár és a fényes porta között kötött és ismételten megújított békék ellenére sem volt békés. Nagy harcok nem voltak ugyan, de annál gyakrabban fordultak elő fegyveres összetűzések, kisebb-nagyobb összecsapások, határvillongások és rablóbetörésektől előidézett ütközetek. Zrínyi Miklós ifjúságában alakult ki az a végbeli vitézi élet, a guerilla-háborúnak az az egészen különleges fajtája, amelyet az ő katonai rátermettsége fejlesztett szinte rendszeres hadakozássá, a császár tanácsadóinak bosszúságára, sőt gyakori határozott tilalma ellenére. A Magyarországon akkor gyér számban lévő császári csapatok vezérei legfeljebb érdeklődéssel figyelték e harcokat, de azokba nem igen avatkoztak, mert az ilyen csetepatékat a magyarság és a törökök belső ügyének tartották. Zrínyi Miklós fiatal korában, »harcrendelő« ősei hagyományaihoz híven, katona lett és csáktornyai várából — mint központból — jól képzett és felfegyverzett csapataival verte vissza, vagy előzte meg a be-betörő török portyázok minden vállalkozását. A harmincéves háborúban saját költségén kiállított csapatával a morva határszélen Szakolczánál merész rohammal széjjelvert egy svéd csapatot, később pedig mint császári tábornok — »OberFeldWachtmeister« — résztvett egy dandár élén a királynak I. Rákóczi György ellen Felsőmagyarországon viselt háborújában. Hazatérve, mint