Budapest Régiségei 26. (1984)

VITA - Entz Géza: Lektori vélemény Szakál Ernő: "A budavári gótikus szoborlelet sérüléseinek és eltemetésének jelképrendszere" c. munkájáról 323-325

ENTZGÊZA LEKTORI VÉLEMÉNY SZAKÁL ERNŐ: „A BUDAVÁRI GÓTIKUS SZOBORLELET SÉRÜLÉSEINEK ÉS ELTEMETÉSÉNEK JELKÉPRENDSZERE" C. MUNKÁJÁRÓL A társadalomtudományok - mindenik a maga területén — igyekeznek minél teljesebben feltárni a régebbi korszakok valóságát. Sajnos hazai viszonylatban legtöbbször nem maradt elég közvetlen adat s így arra kényszerülnek a kutatók, hogy a hiányokat különböző irányú szempontok szerinti meggondolások, következtetések, valószínűsítések révén pótolják, illetve szűkítsék le. A középkori szobrászat hazai állományát kivételesen gazdagította Zolnay László 1974-i ásatása a budai várban. E nagyszerű lelet által szinte újraéledt a magyarországi gótikus kőszobrászat éppen a legfontosabb művészeti központban, amelyről addig ilyen tekintetben alig tudtunk valamit. A lelet különleges körülményei ugyanakkor eddig fel nem merült kérdéseket elevenítettek meg, amelyek túl a stílus és datálás kérdésein a szobrászati munka nagyon ismeretlen életkörülményeire irányulnak. Ez az eddig alig járt út jelentős új szempont forrásává vált, amely alkalmas arra, hogy új oldalról világítsa meg a szobrászati alkotások létrejöttének, pályafutásának és eltűnésének nagyon hiányosan vizsgált menetét. Szakái Ernő e dolgozata ezen a töretlen úton indul el s első ilyennemű kísérletének e körülmény ad hangsúlyos jelentőséget. Kutatásának három pillére: az anyagra és technikára vonatkozó megfigyelései, a régészeti leletkörülményekből levont következtetések s végül a különleges témához felhasználható történeti és művészeti adatok fáradságos felfedezése és értelmezése. Az úttörés azonban nemcsak új eredményeket hoz, hanem új nehézségeket is. Ezek feloldása pedig természetszerűen kockázatos és főként első nekifutásra ritkán megnyugtató. Tudásunk mégis többnyire ilyen kanyargós ösvényeken halad a teljesebb megoldás (elé. Szakái Ernő e nehézségektől nem riadt vissza. Figyelemre méltó eredmények máris mutatkoznak. Vizsgálatai az általa fölényesen ismert és tudott mesterség oldaláról indulnak el. Első megállapítása vitathatatlan: valamenynyi szobor hiányos. E hiányok általában nem véletlenszerűek, hanem szándékos csonkítások, amelyeket különböző, gyakran meghatározható eszközökkel hajtottak végre. Az eszközök használatát nyomaik egyértelműen bizonyítják. Több esetben kimutatható javítás, pótlás még az eltemetés előtti időből. A szerző azt is megfigyelte, hogy egyes kivételektől eltekintve szinte minden szobor festve volt eredetileg. Ez tökéletesen egyezik a ma már mind szélesebben hódító felismeréssel, hogy a középkorban az épületek, szobrok, általában a műtárgyak eredetileg színesek, festettek, aranyozottak voltak. - Számos megfigyelése (befejezetlenség, modell és tanulmány készítés stb.) világosan arra vall, hogy szobrászati műhely működött a 14—15. században Budán s ezt alátámasztják az eltemetés ténye és; körülményei is. A műhely meglétét egyértelműen alátámasztja a szobrok anyagának Buda környékéről való származása. — Nagy gondot fordít a szobrok leletkörülményeinek megállapítására, helyzetükre, hogyan voltak elhelyezve, milyen más leletek kerültek közéjük, ezek és a szobrok között milyen viszony volt. Ezek a megfigyelések valószínűsítik, hogy a szobrok eltemetése nem véletlenszerű, nem szórták be vagy halmozták fel találomra egymásra, hanem feltehető valami rendszeresség. Mindez a régészeti dokumentáció megfelelő fényképei alapján elég világosan ma is megállapítható. A szóban forgó megfigyelések azonban nemcsak önmagukban érdekesek és sok tekintetben újszerűek, hanem okaikat illetően is. A szerző is ugyancsak választ keres a két fő kérdéscsoportra: miért csonkították meg a szobrokat és miért temették el azokat. Az első problémakör a képrombolás meghökkentően széles távlatát nyitja meg. A bizánci, az izlám és a reformáció kori művészet e fajta tevékenysége eddig is ismert volt. Mindehhez azonban új példák is járulnak: a münsteri anabaptisták szándékos szoborcsonkításai, a párizsi Notre Dame királyszobrainak a francia forradalom alatt történt ledöntése, az athéni Akropolis ún. perzsa omladékának szoborcsonkításai és néhány olyan egyedi eset pl. a trieri Vénusz szobor, ahol a szándékos csonkítás teljesen világos. Ugyanez a helyzet a későegyiptomi szobrászat egyik főmű vén az ún. „Nagy zöld fej"en is. Az orr- és ajakcsonkítás az ó- és középkorban megbecstelenítő jellegű, amint ez korabeli szövegekből (pl. Odysseia, Margit-legenda, Zách Klára stb.) kitűnik. A felsorolt példák arra utalnak, hogy a szándékos szoborcsonkítással és annak megbecstelenítő jellegével a kutatásnak számolnia kell. Nem kétséges, hogy e ténykedésnek meg kellett legyen a szellemi háttere, mint ahogyan megvan az ideológiai magyarázata a bizánci, izlám stb. képrombolásnak is, bár ezek mibenléte és teljes magyarázata a maga történeti mélységében nincsen egyértelműen felderítve. Ebből az következik, hogy nem szabad sem általánosítani, sem egyszerűsíteni. A valóság mindig sokirányúan összetett s különösen akkor, midőn e komplikált valóságnak egy eddig ismeretlen, elhanyagolt oldala fedeződik fel, nagy óvatosságra van szükség. A külső közös jegyeket (pl. szándékos orrcsonkítás) könnyű megállapítani (noha erre sem igen figyeltek fel eddig), de kérdés, hogy az indítékok menynyiben közösek. Tehát minden eset a tények rögzítésén túl egyedileg vizsgálandó. Ilyenkor is óvakodni kell attól, hogy minden jelenségben jelképes szellemi mozgatóra következtessünk. Még akkor is, ha a szerző természetesen meg van győződve igazáról, fogalmazzon feltételesen és elővigyázatosan főként akkor, ha közvetlen bizonyítékok még nem állnak rendelkezésére. A fentiek értelmében át kellene fogalmazni pl. a nagy fegyvertelen lovag „kibelezésére", a szép fej sérüléseinek, hiányainak szellemi magyarázatára, az eltemetés kibon/ 323