Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-379

256 Az országgyűlés képviselőházának 379, zsidópártok vezéréhez, Weisz Kálmánhoz fordult Benes dr. és azt kérdezte tőle: hát mit kívánnak, hogyan legyen? Szószerint ez volt a felelet: Wie die Herren Tschehen wollen. És a zsidóság nagy többsége a húsz év alatt valóban azt a politikát csinálta, amelynek mottója, jeligéje, jellemizője ez volt: Wie die Herren Tschehen wollen. Meg kell emlékeznem arról is, hogy én'természetesnek tartom, hogy a magyarországi zsidóság kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy ez a zsidótörvényben a zsidóságot nemzetiséggé deklarálja. Igazuk van, sokan nem érdemlik meg azt. Igen fájdalmas dolog kisebbségi sorsot élni, amilyet mi éltünk húsz esztendő alatt, de ne feledjük el, hogy Csehszlovákiában, mélyen tisztelt uraim, az elszakadás után a zsidóságnak 55—60% része cionista, nem nemzeti szelleművé lett, és pártpolitikai alapra helyezkedve, maga deklarálta magát zsidó nemzetiségű kisebbséggé, pedig a csehszlovák legfelsőbb közigazgatási bíróság egy döntvényében kimondotta, hogy a zsidó nemzetiségű kisebbséget, akárhányan vannak is, sem nyelvi, sem kulturális, sem más vonatkozásban semmi jog nem illetheti meg. Száz számra alakultak nálunk cionista egyesületek és zsidópártok és ezeknek törekvése nem az volt, hogy a palesztinai ős itjhaza eszmei és szellemi világát hirdessék, hogy a zsidóságot arra neveljék, hanem csak az, hogy a zsidópárti cionista cégér alatt a magyarságtól elhangolják a zsidóságnak elhangolható részét, hogy minden úgy történjék: Wie die Herren Tschehen wollen. {Úgy van! a jobbközépen.) Mélyen t. uraim! Jól tudom én, hogy fájdalmas és szomorú dolgok ezek, latmilket én itt elmondok. De nem sebeikben akarok vájkálni, nem szemrehányásokat akarok tenni, nem kívánok tetemre hívni sem, csak megállapításokat mondok el, mert ezeket egyszer el kell mondani. Jól emlékszem, hogy most decemberben a magyarországi zsidóság valamelyik szervezetének egyik igen komoly és tiszteletreméltó személye tiltakozását jelentette be a miatt, hogy azonosítsák őket azzal a zsidósággal, amely a megszállott területeken így viselkedett. Mélyen t. uraim, méltóztassanak megengedni, hogy azt mondjam, ez a megállapítás egy kicsit késve jött. Addig kellett volna elhangzania, amíg nem ingott meg a masaryki és benesi köztársaság, amíg nem kerültünk vissza, amíg nem volt elsőszámú zsidótörvény és második számú zsidótörvényjavaslat, mert ma ebben a vonatkozásban egy ilyen, a magyarságtól való elszakadás törekvését és a magyarság iránti animozitást elítélő nyilatkozatot csak akkor tudnánk igazán mérlegelni, számításba venni és értékelni, ha a még megszállás alatt lévő Felvidék, Erdély és Bánát zsidósága felé hangzanék el ez a tiltakozás, ez a figyelmeztetés. Szomorú dolog, hogy az elszakított területen sem igen akadt zsidóvallásu magyar tényező, egykét Herz Ignácot kivéve, — tisztelet a személyüknek — aki nyiltan, megfelelő fórumon megtagadta volna a közösséget a magyarságtól elszakadó zsidósággal. Ez után a szomorú és sötét kép után hadd térjek át a kérdés és a kép másik oldalára, amelyet elmondani, megfesteni szintén becsületbeli kötelességem. Azt sem hallgathatom el, hogy voltak a cseh megszállás alatt, sajnos, csak igen kis számban, de voltak zsidóvallásu emberek, akik velünk minden tekintetben egyek voltak, akiket tiszteltünk, becsültünk eddig, ülése 1939 március 9-én, csütörtökön. tisztelünk, becsülünk ma és tisztelni fogunk mindig. (Helyeslés.) Közéleti magatartásuk és szereplésük puritán, dicséretreméltó volt. (Buchinger Manó: Na látja!) Voltak a magyar pártoknak zsidóvallásu tagjai Losoncon, Kassán, Eperjesen, akik minden tekintetben vállalták azt a veszedelmet, amit az jelentett: magyar vagyok, dolgozom a magyar jövőért. Voltak ilyenek a Kárpátalján is és hála legyen a jó Istennek, Munkácson voltak a legnagyobb számban a magukat ilyennek mutatott tényezők. Főként munkácsi vonatkozásban tudnánk erre töfeíb példát felhozni. Kérem, meg méltóztatik engedni, arra is rá fog kerülni a sor. Nálunk Munkácson voltak zsidóvallásu tényezők, akik a mellett nem igényeltek vezető szerepet a magyar pártban. Nagy hiba volt ugyanis megszállott területen az, hogy minden újságíró, politikus vezetni akarta volna a magyarságot, a nélkül, hogy erre jogcíme lett volna. Nálunk nem igényeltek ezek a zsidóvallásu tényezők vezető szerepet, nálunk munkát igényeltek. A keresztény magyarokkal együtt harcoltak a városi képviselőtestületben nemcsak a magyar, hanem a keresztény érdekekért is azok a zsidók, akik a mi pártunk tagjai sorában voltak, így a magyar munkának egyik legelső embere Munkácson egy zsidóvallásu tényező volt. A cseh népszámlálás ezer gonoszsága és galádsága ellen egy zsidóvallásu munkácsi főorvos vitte a legnagyobb agitációt és a legnagyobb mérvben tiltakoztak ezek akkor a zsidópárti szolgalelkűség ellen. Volt egy egyszerű emberem, akit az első számú zsidótörvény hozatalakor pénzzel, üzleti haszon kilátásbalhelyezésével, terrorral ki akartak emelni a sorainkból az ő zsidóvallásu testvérei, akik azután meg is szöktek a felszabadulás előtt, de ez az ember nemcsakhogy erre nem volt hajlandó, hanem amikor engem a kommunisták és a csehek tettlegesen meg akartak támadni a városi képviselőtestületben, ez a 63 éves, már egyszer szélütött ember tettlegesen is a segítségemre sietett. Hogy Munkácson 1938 októberének derekán az ukrán pucscsot le tudtuk verni... (Propper Sándor: Ezeknek a kedvéért meg kell bocsátani a többieknek!) Képviselő úr, ha az előbb tiltakozni méltóztatott a szavaim ellen, most is tessék tiltakozni, mert akkor is igazságot mondottam, most is igazságot mondok! (Mozgás. — Elnök csenget.) Egy zsidóvallásu városi főtisztviselő volt az, aki az ukrán puccs leverésében legelői járt. 1938 márciusában az utolsó harcra készültünk az első számú cseh-szlovák köztársaság ellen. Akkor mind Szlovenszkóban, mind Kárpál alján vezetőink, Jaross Andor és Esterházy János, illetve Kárpátalján dr. Korláth Endre helyeslésünkkel, hozzájárulásunkkal egy felhívást tettek közzé, amely azt mondotta, hogy m'ost jelentkezzék mindenki, aki magyarnak akarja vallani magát, mert most jön az utolsó harc és a jövőben csak azokat tekinthetjük magyaroknak, akik mellénk állnak akkor, amikor harcról van szó. Szlovenszkóban, sajnos, igen kis számban, Munkács kivételével Kárpátalján is kis számban, — nem túlzás, ha szimbolikusan azt mondom, a tíz ujjunkon meg lehetne számolni — de mégis akadtak zsidóvallásu magyarok, akik mellénk álltak, Munkácson sokkal nagyobb számban is. Azt hirdettük nekik, hogy iái hűségért hűséggel fogunk fizetni és ezt oui most hiánytalanul be akarjuk váltani, mert ezek érdemeket szereztek arra, hogy telles mértékben magyaroknak lássiuk, mialgyaroknak