Képviselőházi napló, 1935. V. kötet • 1936. január 21. - 1936. február 25.
Ülésnapok - 1935-79
94 Az országgyűlés képviselőházának 79. ülése 1936 január 24-én, pénteken. évszázados harc három tragikus törekvésével. E három történelmi momentum közül az első az 1687. évi momentum, az Arany Bulla ellenállási szakaszának feladása, a második momentum a pragmatika szanctio elfogadása, ami egyértelmű a szabad királyválasztás jogáról való lemondással, a harmadik pedig az 1867. évi kiegyezés elfogadása. Ezeknél az alkalmaknál a miagyar történelmi osztályoknak egy-egy — elismerem, szűk korlátok közé szorított — kategóriája kapta ajándékba a nemzeti, jövedelem leghatalmasabb tényezőjének, a földjáradéknak ezt a grandiózus monopóliumát, néhány család fényének, díszének, anyagi jólétének és uralmi biztonságának századokra való biztosítását azért, mert a birodalmi gondolat habsburgi koncepciója kedvéért feláldozta a magyar milliók nemzeti egyetemes érdekeit. De az előadó úrnak ezeket a megállapításait minden más felszólaló is érintette: mind megállapította többé-kevésbbé kategorikusan, hogy a hitbizományi rendszer nem a magyar életformából nőtt ki, nem a magyar életforma direkt termése, nem a magyar szellem termésének egyik jogi f oronulája, hanem mindenestől idegen származású: eszmei struktúrája és rendeltetése egyaránt. Nem a magyar élet szerves fejlődésének szükséglete termelte ki, hanem egyenesen a magyar élet erőteljesebb és önállóbb fejlődésének megakadályozására csinálták. Már most önkénytelenül felvetődik az a kényes kérdés — kétségtelenül nagyon kényes kérdés — hogyha egy intézmény szellemét, bevezetésének eredeti intencióit, történelmi keletkezésének sötét premisszáit ilyen egyöntetűséggel és egyértelműséggel állapítjuk meg, mi az akadálya annak, hogy ennek a testünktőllelkünktől idegen institúciónak léte felett ugyanilyen egyértelműséggel törjünk pálcát és kimondjuk a hitbizományi rendszer teljes felszámolását 1 ? Hiszen talán még az idegen is azt mondhatná: aligha akad náció, amely a maga nemzeti léte, a maga nemzeti fejlődése ellen elkövetett ilyen történelmi attentátumot, mint amilyen ez a rendszer volt, mihelyt teheti, meg nem torolja. Méltóztassék megengedni, t. Ház, hogy én itt most mindenek előtt ennek a kétségtelenül kényes kérdésnek vizsgálatával foglalkozzam, mert bizonyos, hogy ez a kérdés a közvélemény széles rétegeiben is forrong, tehát válaszolni kell rá. Rassay Károly igen t. képviselőtársam a vita folyamán elhangzott beszédében bizonyos szarkazmussal emlékezett meg a miniszterelnök úr egy kijelentéséről, amelyben a miniszterelnök úr a hitbizományi javaslat lekicsinylőit a magyar történelem lapjainak forgatására utasította. Pedig egyedül a magyar történelem lapjainak tanulmányozása adhatja meg egyrészt a választ arra a kérdésre: miért volt a hitbizományi rendszer ellen folytatott másfél évszázados küzdelem eddig olyan eredménytelen, bár ebben a harcban — mint említettem — a magyar szellem majdnem minden kimagasló reprezentánsa a hitbizományi rendszer ellen foglalt állást, másrészt egyedül a magyar történelem komoly, objektív és felelőssáigteljes tanulmányozása adhatja meg a választ arra is, hogy miért ütközik a mai időkben szinte leküzdhetetlen, igen nagy aKaualyokba ennek a hitbizományi rendszernek egy csapásra való lebontása. Az eddigi küzdelmek eredménytelenségének oka azonban nemcsak erre a harcra, nemcsak a hitbizományi rendszer elleni harcra korlátozódik, mert hiszen — hogy úgy mondjam — jellemző a magyar történelem minden harcára, hogy a magyar történelem minden harcának kudarcát, bizonyos mértékben, ez az ok idéizte elő. Méltóztassék végigtekinteni történelmünkön: egész történelmünkön végigvonul — sajnos — a kényszerű kompromisszum momentuma, a teljes és szabad fejlődésre való nagy vágy, amelynek maradéktalan teljesítését a pillanatnyi lét és megmaradás kedvéért mindig fel kellett adni. Ezt a tragikus momentumot — amelyet talán legmegrázóbban a korponai országgyűlés fejezett ki, ahol kimondták, hogy a nagyobb libertás ára az ország integritása — Széchenyi is jól látta, de talán a legklasszikusabban Ady Endre fejezte ki, amikor a kis népek boldogtalanságának sorsát és okát kutatta. Történelmünknek ezt a tragikus momentumát átérezve, megérthetjük, hogy Deák Ferenc, aki a múlt század 30-as éveiben a hitbizományi rendszer ellen folytatott küzdelemnek talán a legagilisabb és a legbriliánsabb okfejtéssel dolgozó harcosa volt, az 1867-es kiegyezés után nem exponálta magát a hitbizományi rendszer ellen. Sőt, nagyon jól tudjuk, hogy a hitbizományok nagyobbik része éppen a kiegyezés utáni időben keletkezett, sajnos, igen jelentékeny mértékben azokon a területeken, ahol azután a történelem tragikus fordulata után a megszálló népek földéhségének és sovinizmusának ezek a hitbizományi területek lettek terített asztalai. Deákék harcának eredménytelenségét tehát végül l'S ciZi ci kényszerű, közjog i természetű kompromisszum okozta, amely megerősítette a hitbizományt, a hitbizomány áldásaiban részesülő kiváltságos famíliák pozícióját és ezek a megerősödött, sőt számukban meggyarapodott pozíciók természetesen játszva küzdöttek meg a közvélemény nyomása alatt készült különböző reformáló javaslatokkal. Ma a hitbizományi rendszer ellen megnyilatkozó, — hogy úgy mondjam — már történelmi tradícióval rendelkező közhangulat érvényesítésének ilyen közjogi vagy alkotmányjogi akadályai nincsenek, de vannak annál inkább mások. Nem tudom, nem súlyosabb, nehezebb természetű akadályok-e ezek, mint voltak a régiek. Száz évvel ezelőtt a hitbizomány elleni küzdelem csak egyik taktikai része volt annak a nagy hitelpolitikai harcnak, amelyet, mint az angol mintájú liberális gazdálkodás eszmevilágának alapvető stratégiai követelését, vállvetett erővel vívott történelmünk nagy triásza: Széchenyi, Kossuth és Deák. Ez a harc akkor egyformán folyt a hitbizományi rendszer ellen és az ősiség, az ősi magyar perjog és számos más institúció ellen. De ebben a harcban akkor ott állott a nagy vezérek mögött a fiatal, ébredő, duzzadó nacionalizmus öntudatának hordozója: jóformán az egész magyar nemesi középosztály, és olyan hatalmas, gyönyörű, korszerű európai műveltség és szellemiség volt a tarsolyában, amilyen egy-egy generációnál szinte páratlan a magyar történelemben. Az a diadalmas forradalmi lendület, mely akkor végül is eldöntötte ezt a harcot, amelyben elbukott az ősiség és a régi perjog, bizonyára eltörölte volna a hitbizományi rendszert is, ha mámoros útjában meg nem állítja a 49-es tragédia. A hitbizományi rendszer azonban fennmaradt, ma is itt állunk vele szem-
