Képviselőházi napló, 1935. IV. kötet • 1935. november 12. - 1935. december 21.
Ülésnapok - 1935-57
26 Az országgyűlés képviselőházának 57. ülése 1935 november 13-án, szerdán. is különös fontosságot tulajdonítok a (magyar bortermelésnek, különösen pedig az úgynevezett minőségi borok termelésének, de általaiban az egész bortermelést a magam részéről olyan fontosnak tartom, hogy teljes an értékben anegértem azt a magas színvonalú vitát, amelyet képviselőtársaim az alatt a néhány nap alatt lefolytattak, mióta itt a képviselőházban a bor kérdését tárgyaljuk. Talán a magtermelés, a búzatermelés után a legelső termelési ágazat, amellyel ősidők óta foglalkozik a magyar agrártársadalom, az éppen a bortermelés. Ha visszamegyünk a régi magyar múltba, akkor találunk már nemcsak a tokaji borra, hanem egyéb történelmi borvidékek^ boraira vonatkozólag is olyan anekdotákat és olyan feljegyzéseket, amelyek megmutatják azt, 'hogy a magyar bor híre már évszázadokkal megelőzően is nemcsak Magyarországot, hanem az egész akkori kultúrvilágot betöltötte. Csak hivatkoznom kell talán arra a régi feliratra, amelyet a tokaji borokra találunk, hogy »Summum pontificem talia vina decent«, amit állítólag a római pápa (mondott volna, amikor legelső alkalommal a XV. században tokaji borral megajándékozták és arra a jeligére, amely ma is a tokaji bor jeligéje, hogy a tokaji bor a borok királya és a királyok (bora. Később leszek majd bátor rátérni arra, hogy a magyar borpropagandának kötelessége volna és kötelessége lesz a jövőben,' hogy lehetőleg, ha a tokaji bor megmarad is a borok királyának, ne maradjon meg csak a királyok borának, mert lehet, hogy a királyok nagy fogyasztók, de azért mégis azt a mennyiséget, amelyet Tokaj-Hegyalja produkál, az a kevés király, aki ma még Európában és a világon, a világháború vérzivatarai után megmaradt, nem képes elfogyasztani. (Farkas István: Vannak kis királyok is!) A régi magyar irodalmat és az egész világirodalmat nézve, már a régi világban is mindenütt megtaláljuk a magyar bor hírét nemcsak a magyar mende-mondákban, nemcsak a magyar költészetben, nemcsak a legkiválóbb magyar írók bordalaiban találjuk meg a magyar bor dicséretét, de megtaláljuk a világirodalomban Tolsztojtól kezdve, akinek a »Feltámadás« című gyönyörű regényében megvan a magyar bor himnusza. Meg kell állapítanunk azt is, hogy a legrégibb időktől kezdve a világirodalomban a magyar kardon és a magyar hősiességen kívül, a magyar termelési cikkek közül legismertebb volt mindenkoron a magyar bor. Nekem tehát az volna a felfogásom, — és ebben az irányban teljes mértékben helyeslem a törvényjavaslat intézkedéseit — hogy ennek a régi időtől, évszázadok óta ismert és híres magyar termelvényű cikknek, a magyar bornak értékét és jelentőségét meg kell tartani a jövőre vonatkozólag is. Csak a magam részéről nagyon erősen nehezményezem a törvényjavaslat hiányait, mert hiszen ezek az intézkedések, amelyek talán a javaslatba nem fértek bele, tennék lehetővé a jövőre vonatkozólag, hogy a magyar bor ugyanolyan exportcikké alakuljon át, mint amilyen volt a múltban is. Itt legelsősorban egy közmondással kell kezdenem, amely a magyar borra vonatkozik. Amidőn a magyar borkereskedelem kérdéséről kezdek beszélni, azzal a magyar közmondással kezdem, amely szerint a jó bornak nem kell cégér. Ez nagyon szép közmondás, amelyet átvittek neincsak a borra, hanem egyéb más kitűnő minőségű termelési cikkre is, ellenben azt hiszem, a világ annyira megváltozott már, hogy még a jó bornak is szüksége van cégérre, a jó bornak is szüksége van arra, hogy megfelelő propagandája legyen, különösen nem idehaza, hanem az egész világon. Ki csinálhatja meg a magyar bornak ezt a megfelelő propagandáját? Az én felfogásom nemcsak a borkereskedelemre, nemcsak a borexportra, hanem általában minden kereskedelemre és minden exportra vonatkozólag az. hogy a jó propagandát és a jó elhelyezési lehetősegeket úgy a borra, mint minden egyes kifelé szállítadó cikkre vonatkozólag sohasem csinálhatja meg az állam, a jó propagandái mindig csak a kereskedelem csinálhatja meg. (Farkas István: Láttuk a svájci borpincéknél!) Minden egyes esetben a kereskedelem az, amely megjelenik a maga exportcikkével az egész világon, amely megkeresi azokat a helyeket, ahol a megfelelő felvevő készség és felvevő képesség az illető kiszállítandó cikkre vonatkozólag megvan. Mi a kereskedelem helyzete? Ezt azért vagyok kénytelen elmondani, mert sajnos, énnek a törvényjavaslatnak intézkedései között sok olyan intézkedést találok, amelyek az én felfogásom szerint megint arra alkalmasak, hogy a magyar kereskedelemnek ezt az ősi ágazatát is teljes mértékben tönkretegyék. Aláhúzom, hogy »ősi« ágazatát, mert aki olvasgatja a régi magyar írók könyveit és aki valaha járt a magyar Felvidéken, aki valaha járt Lengyelországban vagy Oroszországban, az tudja nagyon jól, hogy a magyar exportnak egyik legelső cikke a középkor folyamán a magyar bor volt. Méltóztassék Lőcse, Késmárk, Eperjes és Igló pincéit megnézni: azok tulajdonképpen nem voltak egyebek, mint hatalmas nagy tranzitóraktárak, amelyekbe el volt helyezve az a bor, amely az ország területét^ nem a Tiszán keresztül hagyta el, hogy azután később Máramarosból tengelyen vigyék tovább Lengyelország felé,, hanem amely Kassán keresztül tengelyen szállíttatott. A borexport raktárai . voltak azok a pincék, Késmárkon, Iglón és Eperjesen. Ismétlem, a legrégibb magyar exportkereskedelmi ágazat a magyar borkereskedelem volt és meg kell állapítanunk, hogy aki nagyon régi magyar bort keres, aki régi tokaji bort keres, az tulajdonképpen nem a magyar pincékben találja meg azx, hanem Krakkó és Varsó pincéiben. Két esztendővel ezelőtt, amikor Kállay Miklós akkori földmívelésügyi miniszter úr kíséretében künn voltunk a Báthory-üniepségen Lengyelországban, akkor Varsóban elvittek minket a pincékbe, megmutaták nekünk azokat a régi magyar borokat, amilyeneket mi idehaza nem is láthatunk, s ezek nemcsak az ú. n. közpincékben voltak feltalálhatok, hanem másutt is. így pl. voltunk a czenstochaui barátok pincéjében, ahol szintén találtunk évszázadokra visszamenőleg műiden egyes esztendőben eltett tokaji borokat. Ugyancdak ilyen régi tokaji borokat láttunk a lengyel földmívelésügyi miniszter úr által rendezett banketteken. Igenis, meg kell tehát állapítanunk azt, hogy az a kivitel, amely a XV. és XVI. században folyt, nem állami kivitel volt, nem az állam foglalkozott a magyar bor propagandájával, nem az állam foglalkozott a magyar borexporttal, hanem az a magánkereskedelem, amely magánkereskedelem nemcsak kereskedelmi és gazdasági összeköttetéseket teremtett, hanem teremtett egyszersmind politikai összeköttetéseket is. Nem tudom, hogy
