Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-135

168 Az országgyűlés képviselőházának : adjunk, akkor munkát kellett adnunk. Tudom, hogy ezt a szükség diktálta reánk, ez elől a szükség elől azonban nem lehetett kitérnünk, egyáltalában nem lehetett elvonulni előle, ezt meg kellett, hogy tegyük, és ezért ezt megtette a kormány is. Már most kérdés, hogy utólagos törvényesí téssel többet használunk-e, mint akkor, ha házhatározattal fogadjuk el ezeket. Nem hinném, Ihogy nagyobb súlya lenne annak, ha most utólag törvényt hozunk, de még mindig megvan a mód arra, hogy egy appropriációs törvényben egy szakasszal elfogadja ezt a Képviselőház és ezzel szentesítse törvényileg azt, ami akkor történt. Bár nem nyilatkozhatom, hogy pártom ezt elfogadja-e, én azonban a magam részéről nem lennék az ellen, hogy egy appropriációs törvény egyik szakaszában ezt ki ne mondjuk, bár én a házhatározatot is teljesen megfelelőnek tartom. Megmondom miért. Itt ugyanis elsősorban mégis csak a bizalom kérdéséről van szó. (Ügy van! jobbfelől. Ellenmondások bal felől.) Ha nincs meg a bizalom, akkor természetesen nem lehet ezzel operálni, addig azonban, ameddig a kormány a bizalmat bírja és bírta, meg lehet ilyesmit a kormánynak csinálni. Én azonban ismételten kijelentem, hogy a magam részéről semmi akadályát sem látnám annak hogy mindezt törvényesítve egy appropriációs törvényben elfogadjuk. Ami a képviselő úrnak azt a határozati javaslatát illeti, hogy a rendelkezési alapokra vonatkozólag szigorúan jelöltessék meg az, hogy mire és hogyan használják fel azokat, és ezt határozattal fogadjuk el, azt hiszem, ez teljesen lehetetlen. (Strausz István: Miért?) Azért, mert ez ellenkezik a rendelkezési alap természetével. (Ügy van! jobb felől.) Az azután tisztán bizalmi kérdés, hogy annak a kormánynak megadják-e a rendelkezési alapot vagy sem. Nagyon sok az olyan eset, amikor nem lehet nyilvánosan megmondani, hogy a rendelkezési alapra szánt pénzből kit és mit dotáltak. Azt hiszem, hogy az iránt a miniszterelnök vagy miniszter iránt, akinek a bizalmat adjuk, kell annyi bizalommal is lenni és hinni abban, hogy a rendelkezési alapot helyesen és jól fogja felhasználni. (Ügy van! jobbfelől.) Különben nem szabad rendelkezési alapot adni. Nem hinném, hogy el akarnók téveszteni az egyes intézkedések célját. A rendelkezési alapnak ez a célja, és ha ezt a célt meg akarjuk tartani, akkor teljesen lehetetlen, hogy ezt a bizalmi kérdésen túlmenőleg firtassuk és azt mondjuk,, hogy erről is külön kell minden egyes esetben elszámolni és azt indokolni. Most méltóztassanak megengedni, hogy néhány más kérdéssel foglalkozzam, amely az 1928/29. évi^ költségvetéssel kapcsolatos, és amely szintén oka volt annak, hogy itt nagyon sok túlkiadás történt, előirányzatnélküli túlkiadás, amelyet most nagyon sokan rekriminálnak. Kérek tizenöt percnyi meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatik megadni? (Igen!) A Ház & kért meghosszabbítást megadta. Usetty Béla: Látok egy pontot éppen a kereskedelemügyi tárcánál, amely arról szól, hogy az úgynevezett csepeli vámmentes kikötőnél előirányzat nélkül körülbelül 400.000 pengő kiadást eszközölt a kormány. A zárszámadásban az elnök úr is elfogadja a miniszter indokát, hogy miért kellett ezt kiadni, 35. ülése 1932 december 13-án, kedden. megmondja, hogy azért, mert akkor került^ a kereskedelemügyi tárca körébe ez az intézmény s akkor kellett megnyitni ezt a vámmentes kikötőt. Akik a budapesti viszonyokat ismerik, tudják azt, hogy milyen jelentőséget tulajdonítottunk mi kezdettől fogva a csepeli kikötőnek. A csepeli kikötő annak idején úgy indult útjára, hogy Pozsonyt fogja helyettesíteni, hogy a Dunán az egész forgalmat ide tudjuk azután vonzani, hogy minden itt Budapesten keresztül fog menni. Közben azonban megtörtént az, hogy Csepelt megelőzte a pozsonyi kikötőépítés : Pozsonyban hamarabb építették^ meg a kikötőt. Most már könnyen mondhatják: hát a csepeli kikötő mire való. Miért kellett azt megnyitni? Nem hinném, hogy így lehetne gondolkodni, mert ha egyszer megvan már az a csepeli kikötő, akkor nekünk Pozsony ellenére is mindent meg kell kísérelnünk, hogy ide vonjuk a forgalmat. Akik ismerik a csepeli kikötő mai forgalmát, látják, hogy annak raktárházai mindig tele vannak, hogy ott nagyarányú forgalom van, amely talán nem olyan nagy, mint amilyent mi szerettünk volna, valamennyire azonban mégis megközelíti azt a kívánságot, amelyet vele szemben tápláltunk. Ha tehát mi erre 400.000 pengőt adtunk ki, ezt nem lehet kifogásolni, amint helyesen nem kifogásolja a számszék elnöke sem, hanem beismeri azt, hogy a miniszternek ez az indokolása elfogadható. (Jánossy Gábor: Ezt az ellenzék sem kifogásolja!) De itt rá akarok térni azokra a kérdésekre, amelyeket súlyosabban kifogásol az ellenzék, amikor azt mondja, hogy a népjóléti minisztériumnál, a kultuszminisztériumnál voltak többletkiadások, előirányzat nélküli kiadások, amelyek elmaradhattak volna. En látok a népjóléti minisztérium kiadásai között egy nagy túlkiadást, egy előirányzat nélküli kiadást, majdnem 2 milliót, amelyet azért kellett a népjóléti minisztériumnak kiadnia, hogy a. népbetegségek elleni küzdelembe nagyobb erővel tudjon belemenni. Ismerjük azokat az időket, tudjuk, hogy mennyire tartanunk kellett attól, hogy ezek a népbetegségek elhatalmasodnak, hogy tönkreteszik ennek a nemzetnek erejét. Egyenesen kötelessége volt tehát a miniszternek, hogy megtegye ezt a túlkiadást és ezért igazán lehetett vállalnia a felelősséget. De a kultuszminisztériumnál is ez volt a helyzet. Tudjuk azt, hogy mi abban az időben azon az állásponton voltunk — de azt hiszem, ez nem változott meg ma sem — hogy kultúrfölényünkkel tudjuk majd elérni azt, amit kezünkből kivettek ellenségeink, hogy kultúrfölényünkkel tudjuk majd visszaszerezni azt, amit elvesztettünk. Én magam is elismertem és annak idején is hangoztattam, hogy nagyon sok nekünk a négy egyetem, nagyon sok az a kiadás, amit ezekre fordítunk, hogy Debrecenben építettünk egyetemi épületeket, hogy Pécsett építettünk egyetemi épületeket, itt Budapesten is nagy beruházásokat teljesítettünk és különösen Szegeden építettünk igen sok egyetemi épületet, klinikát. Ki merte volna azonban vállalni a felelősséget a jövendő nemzedék előtt azért, hogy azt az értéket, amely nekünk még megvolt, amellyel mi élni és boldogulni akarunk ebben az országban legalább még ezer esztendőn keresztül, kiadjuk a kezünkből s így kidobjuk azt az utolsó fegyvert is, amelyet a sors még meghagyott a számunkra? Kötelessége volt az