Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.
Ülésnapok - 1927-245
190 Az országgyűlés Mpviséíöházának az ilyenekkel szemben kénytelen vagyok igénybe venni a transzfer jogát, vagyis hogy az illetőt esetleg egy másik telepre áttétetem, arról a telepről, amelyen most van, ha tudniillik ezt lakáspolitikai indokok szükségessé teszik. Az is tény, — és ezt szívesen elismerem — hogy a különböző állami telepeken százával vannak folyamatba téve ezek a kilakoltatási perek. Ezek a kilakoltatási perek nem játékból indíttattak meg. Folyamatba tétettek nagyrészben olyanokkal szemben, akik fizethetnének, legalább valamit fizethetnének, legalább a lakbérfizetésre vonatkozó jóindulatukat mutathatnák azzal, hogy negyedévenként vagy havonként néhány pengőt fizetnek. Ha azonban ezt a jóakaratot sem tanúsítják, ha beigazolhatólag van keresetük és ha legalább valamit tudnának fizetni, akkor valóban rászolgálnak arra, hogy a kilakoltatás velük szemben kíméletlenül foganatosíttassék abban a formában, hogy olyan állami lakótelepekre helyeztetnek át, ahol a bérfizetés nem teljesítése nem okoz a kincstár részére olyan kárt. mintha az illetők az előző lakótelepen maradtak volna. Tény az is, hogy mlnkahiány szituációjában levőkkel szemben is folyamatba tétettek ilyen kilakoltatási perek. Ezekre vonatkozólag azonban elrendelem az illetékes miniszteriális hatóságnál, hogyha tényleg beigazoltatik, hogy munkahiányban vannak hosszabb időn keresztül, még abban az esetben sem szabad az illetőket kilakoltatni, ha a kilakoltatásra jogerős bírói ítélet hozatott. Ami azt a felvetett gondolatot illeti, hogy Treuhand-egyesülés módj háztulajdonosok próbálnák ezt a nagy szociálpolitikai kérdést megoldani olyan formában, hoey kvázi e^v Ringet, Ausfall-Kasse-t létesítenének és ilyenformán eléretnék az, hogy a háztulaídonosok bérelmaradás okán. tehát anyagi károsodás okán nem volnának abban az úgynevezett kapitalisztikus kényszerhelyzetben, hogy lakóinkat kilakoltassák: nekem ilyenféle elrendelésére semmiféle törvényes felhatalmazásom nincsen. Ez elvégre is olyan társadalmi akció lenne^ amelyről, ha ezt a gondolatot az illetékes háztulajdonosok előtt felvetném, rögtön ráutalnának, hogy csináljanak a lakók egy ilyen Treuhand-szövetkezetet, mert hiszen van mindenesetre jómódú lakó is, aki azt a kis percent rizikót viselhetné, amely reá esnék annak a kötelezettségnek egyetemleges vállalásával, hogy nem szabad valamely lakót olyan anyagi helyzetbe engedni, amelyben nem tudja megfizetni a házbérét. En ezzel az ellenvetéssel szemben tehetetlen vagyok, ismétlem, mert nincs semmiféle törvényes felhatalmazásom ebben a tekintetben. (Esztergályos János: Meg kell szerezni!) A r gondolat azonban mindenesetre érdekes és érdemel figyelmet annyira, hogy a kérdéssel foglalkozni kívánok, a nélkül azonban, hogy esrvelőre látnám, minő módokon lehetne a gondolatot a valóságba átültetni. A harmadik interpelláció az ingyen-ebédek kérdéséről szól. Annak idején Bismarck maga mondta egy beszédében: ~ szórói-szóra igyekszem elmondani — «Ich erkenne das Recht auf Arbeit unbedingt an.» Magyarul annyit jelent: én mindenkinek jogát a munkához feltétlenül elismerem. A munkára való jogot. Ezt azonban Bismarck f később kénytelen volt megmagyarázni a német parlamentben, hogy az államok tulajdonképpen nem feladata az egyének sorsát közvetlenül előmozdítani, hanem közvetve. Az állam a közjót mozdítja elő és a közjóban iparkodik minél többeket minél nagyobb mér245. ülése 1929 január 30-án, szerdán. tékben részesíteni. Az állam közvetlenül tehát olyan intézkedések tételére köteles és a törvényeknek olyan irányú végrehajtására van joga a bíróságok útján, hogy ez a közjó minél nagyobb mértékben ápoltassék, mert ezen keresztül természetesn az egyének jólétét, prosperálását is elősegíti. Nem helyes tehát olyan módon feltenni a kérdést állampolitikai, államfilozófiai szempontból, de szociálfilozófiai szempontból sem, mintha az állam köteles volna minden egyes embernek külön-külön szájába adni a kenyeret, mert hiszen ezzel a demokratikus alapgondolattal kerülne ellentétbe. (Peidl Gyula: De hol van itt demokrácia?) Majd mindjárt megmagyarázom, (Peidl Gyula: Igen? Nagyon kíváncsi vagyok!) hogy az egyén autonómiája a természetjogi alapja a demokráciának. Minél nagyobb az egyén autonóm joga, annál nagyobb egy társadalomban a demokrácia érvényesülése. (Peidl Gyula: Szervezkedési szabadságot kérünk! — Rothenstein Mór: De hol van autonómia? — Peyer Károly: Mikor a belügyminiszter minden tételt töröl a költségvetésből! — Zaj.) A kérdés mindenesetre fokozott figyelmet érdemel, mert gyerekjáték ezekkel a fogalmakkal onerálni. Az égvén autonóm joga tehát lényeges öszszefügsrésben van egy történelmi korszakban valamilyen társadalom keretén belül létesült demokratikus, vagy arisztokratikus, vagy, anarchikus vagy zsarnoki uralommal. Ha kikapcsolom az e*ryén autonóm joerát azon a réven, hogy az államhatalmat magát hozom közvetlen, kötelező vonatkozásba az egyén jólétének ánolásával, abban az e°etbeu halálos döfést adtam magának a demokratikus fejlődésnek. Ebből következik tehát, hosrv a ken vér mee"szerzé a e el°ő«orban az egyén autonóm kötelessége, mert hiszen minél nagyobb az eeryén autonómiája mint jósr, annál nagyobb a kötelezettsége is. Ez hozzátartozik az eprvén természetes jogaihoz, amelyeknek korrelatívuma a kötél es s éir. Az tökéletesen igaz. ho.qrv amikor az e«rvén s ai át autonóm elhelyezkedési kísérleteivel hajótörést szenved, vagyis nem talália meg a maga. megélhetésének elemi feltételeit, ez olyan szociálpolitikai jelenség, amelyre azután már fel kell figyelni az államnak, nem u^yan ej?vénilefr, közvetlenül, hanem a közió előmozdítása révén. Egy szociálpolitikai törvényjavaslat például, amely a Ház elé kerül, sohasem az egyént tartia közvetlenül.^ direkte szem előtt, hanem mindig a nagy közjót, a nemzetnek egy nagy rétegét, vagy a nemzet egyetemességét és ezen keresztül próbálja érvényesíteni ennek hatását az egyénre. így jutok el én mégis akaratom ellenére a szociálpolitikai és a szociálfilozófiai fejtegetések mezején keresztül az ingyenebédeltetési akcióhoz. Most nem tudom pontosan megmondani hogy mennyit, de azt hiszem 10—12 helyen tényleg partok fenn ilyen ebédeltető konyhákat, az illető vendégi ős iparnak meglehetősen nagy ellenszenvére, ellenzésére, és megvallom őszintén, kárára is bizonyos mértékben. A főváros maga is létestíett ilyen ebédeltető konyhákat, ahol a szegény ember nagyon mérsékelt díjazás mellett kielégítően jó és kielégítő mennyiségű eledelhez juthat, igaz, naponként egyszer, legfeljebb egyszer, délben és este. A saját kezelésemben levő ilyen konyhákra vonatkozólag azt is bátor vagyok megemlíteni, hogyha valaki nem tudiaazt a mérsékelt díjat megfizetni és eziránt kéréssel fordul az illetékes vezetőséghez, nem szoktunk nehézséget gördíteni a kérdés teljesítésének útjába, olyan értelemben,
