Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-380

194 A nemzetgyűlés 380. ülése 1925. évi február hé 20-án, pénteken. Amikor felszólalok, nem térhetek ki annak hatása alól, hogy e tárca költségvetését a nemzetgyűlés épen azok után az ünnepi pillanatok ntán kezdte tárgyalni, amely ünnepi pillanatokban itt, ebben a fényes, márványfalu teremben Jókai Mór centennáriumát, születése 100 éves évfordulóját ünnepeltük. Valóban, abban a tekintetben, hogy Jókai Mórban a magyar lángelme egyik legtökéletesebb megtestesülését ünnepelhetjük, nem lehet pártkülönbség, nem lehet véleménykülönbség közöttünk és én ugy érzem, hogy szebb és méltóbb nyitánya a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetése tárgyalásának nem lehetett, akaratlanul sem, véletlenül sem, mint épen a Jókai — centennárium. (Általános helyeslés.) Amikor ezt kijelentem, egy pillanatig sem térek el a tulajdonképeni tárgytól, mert ugy érzem, hogy a tárgynak leglényegéhez szólok hozzá, mert lia valaha szükség volt arra, hogy Magyarország közoktatásügye ahhoz a gondolatvilághoz, ahhoz az érzésvilághoz, ahhoz a nemzeti' gondolathoz tartsa magát, amely gondolat- és érzésvilág Jókai Mór halhatatlan műveiben kifejeződik, akkor épen ez a mi szerencsétlen korunk az. Bármilyen szépek és zengzetesek voltak azonban azok a szavak, amelyek tegnap itt a mi halhatatlan regényírónk emlékével kapcsolatban elhangzottak, méltóztassanak megengedni azt is, hogy valamit egy szerény, csekély tehetségű Íróember lelke legmélyéből megtttondjön. Szép az ünneplés. Nagy dolog az ünneplés. Dé jaj, ha ez a nemzet az ő nagy, száz évvel ezelőtt született férfiút csak ünnepli és ugyanakkor nem gondoskodik legalább azokkal az erőkkel, amelyek rendelkezésére állanak, arról, hogy az- ünnep necsak ünnep maradjon, a szavak necsak szavak maradjanak, hanem mindaz, mi átáramlott belénk Jókai Mór -müveiből és gondolatvilágából. as& ennek a nemzetnek a javára valóság és cselekedet is legyen. Jaj lenne nekünk és méltatlanok lennénk ahhoz, hogy Jókai Mór születésének százéves évfordulóját ünnepeljük, ha megtörténhetnék az, hogy Jókai Mór regényeinek, mesevilágának aranyködéből irányzatos törekvések, belső ellenségeink tendenciózus munkájának és hangulatkeltésének hatása alatt halálos fátylat kötnének szemünkre, és ez a Jókai-centennárium, Jókai műveinek csodás mesegazdagsága is csak arra lenne jó, hogy irányzatos és céltudatos kezek ennek a 14 vármegyés, csonka Magyarországnak arcára is Jókai-leplei borítsanak, azt a Jókai-leplet, amelyről tudjuk, hogy csak halottak arcára szokták ráteriteni. T, Nemzetgyűlés! Mérhetetlen Jókai Mór regényeinek, egész irodalmi működésének gazdagsága a mesemoiidásban és én azt mondom: valóban, merüljünk el, mint egy niebelungi fürdőben, egy acélositó fürdőben, Jókai Mór fantáziájának mélységeiben — de jaj nekünk és méltatlanok vagyunk Jókai Mór emlékéhez, ha az ő mesemondásától elfelejtjük azt az irtózatos magyar valóságot, amely nem mese, amely a maga kegyetlen valóságában minden rémmesét messze felülmúl. Azt hiszem, ugy érzem, nem elég hivatkoznunk arra és nem elég megtapsolnunk az arra való hivatkozást, hogy Jókai Mór regényeiben Magyarország integritása örökké él, mert nekünk ennek a Magyarországnak nem mégolyan szép papiros regény integritása kell: nekünk csak akkor van jogunk ünnepelni azt a regényekben meglévő integritást, ha minden erőnkkel gondoskodunk arról, hogy minél előbb eltűnjenek a szégyennek és a gyalázatnak azok a demarkációs vonalai és drótsövényei, amelyeket egyesegyedül mégolyan szép regényekkel, mégolyan káprázatos fantázia termékeivel sem tudunk eltávolítani. Én azt mondom, merüljünk el annak tanulmányozásában és gyönyörűségében, hogy milyen csodálatosan tudta ez a magyar faj mindig asszimilálni az Ankerschmidteket, mennyire a maga lelkébe tudta gyökereztetni őket. De jaj és ezerszer jaj nekünk, gyermekeinknek és unokáinknak, ha ezeknek az Ankerschmidteknek szemléletében elmerülve, megfeledkezünk egy olyan idegenségről, amelyet soha ez a faj nem tudott asszimilálni, amely idegenségnek öngyilkos. lovagiassággal való befogadása ennek az országnak elpusztulását eredményezte és — hogy magamat közelebb tartsam Jókai emlékezetéhez — amely faji idegenség ezt a szent aggastyánt, akinek rendkívüli hálával tartozik ez a nemzet, nem tudta megkimélni attól, hogy élete végén, amikor minden érdeme, minden halandónál százszorosabb érdeme megvolt ahhoz, hogy élete végét megaranyozzák, akkor megaláztatásokban, kegyetlen és embertelen bánásmódban részesítse, méltóan ahhoz a nemezishez, amely mindenkit utolér azok részéről, akik nem hitvány érdekből, nem kicsinyes érdekből, hanem szerencsétlen világnézeti tájékozatlanságból, a magyar lovagiasság túltengéséből, egy hamisan értelmezett liberalizmus logikus következinényeképen ezt a fajt, ezt az idegen fajt, amelyre elég nyíltan céloztam, szivükre ölelték. Mert ahogy Jókai Mór életének törvényszerűen végződnie kellett, épen olyan törvényszerűség volt az, hogy a magyar politikai életnek egyik legnemesebb alakján, Tisza István grófon hitvány, aljas orgyilkossággal, épen az a faj állt bosszút, amely neki talán többet^ köszönhetett a háború előtt és alatt, és épugy természetes és logikus, bogy azt az Ady Endrét, aki a magyar költészetnek és a magyar életnek egészen más jelentőségű vezéralakja lehetett volna, más körülmények között, destruálta és elpusztította. Azt mondom: igen, ünnepeljük Jókai centennáriumát, merüljünk el abban a mesevilágban, amely elszáguldott velünk Óceániába, az elsüllyedt Atlantiszra, de jaj nekünk, ha nem emlékezünk meg egyúttal arról, ha nem látjuk meg a gyalázatnak azt a keserves valóságát, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor egy régi, szép erkölcsi világrend épen ugy elsüllyed, mint ahog3' elsüllyedt az az Atlantisz, és maholnap értetlenség, bolondság, az időtől való elmaradottság lesz itt becsületes, keresztény, nemzeti erkölcsöket nemcsak vallani, hanem azok szerint élni is. Amikor a régi szép diákéletről szóló Jókai-irásokat olvassuk, akkor azoknak aranyködétől ne felejtsük el azt az ifjúságot, melynél tragikusabb ifjúsága nem volt ennek a nemzetnek, mely keservesen küzködve betegséggel, nyomorral és egy szerencsétlen jogrend rendőrkardjaival, rendületlen bizalommal, hittel és fanatizmussal mégis azért a Magyarországért harcol, amely Magyarország majd megint méltó és hasonló lesz Jókai írásainak Mag*yarországához. Épen a kultusztárcával kapcsolatosan kell felemlítenem, hogy sűrűn hallom nemcsak a nemzetgyűlésben, hanem a sajtóban és a magánéletben is hangoztatni, hogy nekünk, szegény, megcsonkított Magyarországnak nagyon éreztetnünk kell kulturfölényünket, nekünk egyik legfőbb törekvésünk legyen a kultúrfölény biztosítása. A kultúrfölény szép do-