Nemzetgyűlési napló, 1920. IX. kötet • 1921. március 21. - 1921. május 12.

Ülésnapok - 1920-183

A Nemzetgyűlés 183. ülése 1921. évi május hó 3-án, kedden. 377 Szádeczky Lajos :. . . aminek következtében az ó* termeivényeik felhalmozódnak. Németország elzárkózott tőlük, Ausztriába nem tudnak szállitani, Lengyelországgal hadilábon vannak, reájuk nézve tehát fontos, sürgős, egyenesen igazi életszükséglet, hogy Magyarország az ő gyártmányaik előtt megnyissa határait. Ezzel szemben, ha nekünk szükségünk van is ipari terményekre, inkább várhatunk a cseh üvegre, mint ők a tőlünk nyerendő dolgokra, s a mi pénzünkre. Ezt a monstruózus országot tehát nekünk nem szabad táplálnunk, nem szabad segitségére lennünk abban, hogy tovább tengethesse életét, annál kevésbé, mert kétségtelen, hogy ők maguk is belátják, hogy egy életképtelen országot teremtettek. Felső-Magyarországon máris, azt dalolják, — tótul nem mondom el — »O te bika Massaryka, Minek ilyen republika?« (Derültség.) Tény az, hogy kétfarku oroszlán, amit Csehország címerében használ, akkora nagy hasat eresztett Erdély határáig, hogy egy ilyen monstruózus szörnyetegnek megélni nem lehet. A csehekkel való tárgyalásokat, azt hiszem, ugy kell folytatni, hogy ne csak gazdasági kölcsönösséget nyerjünk tőlük, hanem valóságos politikai előnyöket is biztositsunk, — amire az egyik beszédben már célzás is történt — főképen pedig területi engedményeket. Adják vissza nekünk Pozsonyt, Kassát, tehát elsősorban a magyarlakta vidékeket, adják vissza Felső-Magyarországot és akkor lehetünk jó szomszédok és jó barátok ; addig azonban, amig ez meg nem történik, a magam részéről azt hiszem, sohasem leszünk azok. (Felkiáltások : Sohasem!) Ugyanez áll a többi utódállamokkal való tárgyalásokra vonatkozólag is. Nagyon sürgősnek és nagyon szükségesnek is tartanám, ha a mi elszakadt testvéreink érdekében valami modus vivendit, megélhetési állapotot keresnénk és találnánk, de természetesen anélkül, hogy a mi területi és jogi igényeinkről végkép lemondanánk. Lehetetlennek tartom, hogy magyar ember belenyugodjék a mostani állapotokba. (Igaz ! Ugy van !) Azt hiszem, az aradi diákok verse, amit énekelgetnek, kifejezi a nemzet gondolkozását. Ez szintén tréfás vers, amelynek szövege : »Setreaska Ungaru, Szép állat a kenguru, Mily ostoba mánia, Hogy Arad Románia.« (Igaz! Ugy van! Derültség.) A mostani állapotba magyar ember soha bele nem nyugodhatik és mi csakis ugy fogunk e szomszéd államokkal barátságban élni, velük jó szomszédi viszonyba lépni, ha belátják, hogy nekünk is élnünk kell és a mi nemzeti, történeti és földrajzi jogainkat respektálják. Ebben a legfontosabb dologban is bizom az uj kormányban, bizom — megmondom őszintén — főleg azért, mert a kabinetnek három olyan tagja van, akik maguk is érzik a hontalanság keservét. Az alföldi ember, a TiszaDuna közti ember, a dunántúli ember nem érzi ugy ezt a keserűséget, mint a felvidéki, erdélyi NEMZETGYŰLÉSI NAPLÖ. 1920—1921. — IX. KÖTET. vagy délvidéki ember, ha a hazát megcsonkítják. Es amikor erről szólok, szeretnék a három erdélyi eredetű minister úrhoz szólni pár szót. Kérem, hallgassanak meg. Az első a tárnokmesternek szól, aki mint erdélyi lófőszékely-ivadék bizonyára szereti a székelyeket, aminek tanújelét is adta és aki, mint Kisfaludysta, szereti a népregéket, népmeséket. Emlékezetébe idézem a Rabsóné-legendát Erdélyből, amiről talán ő is hallott már. E legenda ott keletkezett a székely őslegendák, ősmesék között, a székely sóvidéken, Szováta és Parajd között. Ott, Sófalva határában még ma is látszanak a régi római határvonalak, határsáncok. Ott lakott sziklavárában Rabsóné. Volt neki egy aranytojást tojó tyúkja, mely alatt bizonyára a sóbányát értették. Az udvarhölgyei tündérleányok voltak, kik alatt bizonyára székelyudvarhelyi szép leányokat értettek. Lovai táltosok voltak (ott van az oroszhegyi; arab-faj). Az ut a hegyek tetején kőből volt kirakva. Amikor Kolozsvárott a harangok megszólaltak, hogy templomba menjenek, csak akkor indult útnak és mégis odaért az istentiszteletre azon a hatalmas kőuton, (mely alatt a régi római limes határvonalát értettékj annak ellenére, hogy az ut több száz kilométernyire volt a templomtól. Azt példázza ez a székely mese, hogy nem is olyan régen a mienk volt ez a tündérország, Erdélyország, annak gazdasága, kőbányái, aranybányái. Méltóztatnak rá emlékezni, hogy nyolc óra alatt repített oda a gyorsvonat néhány koronáért. Saját Istenünket imádtuk ott és saját nemzeti eszményünknek áldoztunk. Bizony most már oly messze van tőlünk ez az ország, hogy hetekbe, hónapokba kerül, mig útlevelet kapunk, mig vízumot szerzünk hozzá. Napokba kerül az odamenetel és ezrekbe az útiköltség. Legalább ezeket a mindennapi nyomorúságukat szüntessék meg és igyekezzenek elhárítani. Itt főként a külügyminister úrhoz intézem kérésemet, aki szintén erdélyi ember. Meskó Zoltán: Ő is erdélyi? Szádeczky Lajos: Büszke vagyok rá, hogy erdélyi, mert amig Erdélyt nem szerezzük vissza, addig sohasem lesz igazi Magyarország. Erdély jobbkeze Magyarországnak, Kossuth Lajos szavai szerint s Erdély szabadságharcai mentették meg Magyarországot, illő tehát, hogy most, amikor Erdély elveszett, Magyarország is komolyan foglalkozzék az ő sorsával. A külügyminister ur iránt bizalommal viseltetem, még abból az időből, mikor a kolozsvári egyetem padjain ülve hallgatta a magyar históriát. Hogy nem hiába hallgatta, azt megmutatta azzal is, hogy ő maga is irt egy történelmi drámát Attila királyról és pedig igen szép jellemzéssel. Megihlette őt az is, hogy Bánffyhunyad vidékén, a Kalotaszegen — az ő otthonában — lakik az a gyönyörű szép magyar nép, melynél szebbet, melynél szebb viseletet és típust nem 48