Nemzetgyűlési napló, 1920. IV. kötet • 1920. július 22. - 1920. augusztus 19.

Ülésnapok - 1920-72

A Nemzetgyűlés 72. ülése 1920. évi július hó 29-én, csütörtökön. 87 Ámde eddig Csehország kormánya ennek épen az ellenkezőjét teszi a gyakorlatban : az autonómiát nemhogy nem respektálja, de annak életbeléptetése iránt még komoly szándékot sem árul el, hanem erőszakos, beolvasztó politikát folytat. Midőn tehát az erőszakos elszakítás ellen e helyről ismételten ünnepélyes tiltakozásunkat jelentjük be, apellálunk a győztes hatalmak és az egész világ összes művelt nemzeteinek igazságérzetére ; a komoly formában tett Ígéret és az adott szó szentségénél fogva kérjük őket és elvárjuk tőlük : tegyék végre lehetővé, hogy az éhínséggel küzködő, agyonsanyargatott és földhözragadt szegény magyarországi rutén nép akaratát az állami hovatartozanddság kérdésében szabadon, minden erőszakos befolyásolástól és pressziótól mentesen nyilvánosságra hozhassa.« (Általános élénk helyeslés, éljenzés és taps.) Elnök : Szólásra következik ? Haller József jegyző: Huber János! Huber János : A bennünket környező uj államoknak nacionalista sajtója már évek óta hirdette, hogy az államokat az etnográfiai határok szerint kell felépíteni, az az, hogy egy államban csak azokat az embereket kell összefoglalni, akik ugyanazon fajhoz tartoznak és ugyanazon nyelvet beszélik. A szabadkőművesek irataiból okmányszerüleg be tudom bizonyítani, hogy ők voltak azok, akik legfőkép hirdették ezt a tanítást s legjobban felkapták és lelkesedtek érte. Ebben őket főkép a Habsburg monarchia elleni gyűlölet vezette, melynek lerombolása legfőbb vágyaikhoz tartozott. Azt a tényt, hogy voltakép csak a tiszta nemzeti államnak van létjogosultsága, felkarolta Wilson is, aki azt arra használta fel, hogy az osztrák-magyar monarchia összeomlását elősegítse ós ezzel az entente győzelmét biztosítsa. Miután ez a cél eléretett, azonnal lomtárba dobták az egynyelvű, tiszta nemzeti államról szóló tanítást és a párisi békekonferencia olyan cseh államot állított fel, amelyben a csehek a többi nemzetiség mellett kisebbségben vannak s milliónyi magyart és németet itélt arra a gyászos sorsra, hogy Románia és Jugoszlávia alattvalói legyenek. A Parisban népek milliói felett döntő hatalmas urak könnyű szívvel túltették magukat azon az inkonzekvencián, amely ezen cselekvési módjukban kétségkívül rejlik. Mi azonban, akik ezen inkonzekvencia alatt szenvedünk, nem tudjuk magunkat ezen túltenni. Mi azt kérdezzük tehát : igaz-e az a tétel, hogy csak az olyan államnak van létjogosultsága, amelynek egynyelvű a lakossága ? Semmikép sem. A nyelven kívül még számos faktor van, mely abroncs gyanánt összetart egy állami alakulatot. (Ugy van ! jobb felöl) Ezek a földrajzi helyzet, a belőle természeti szükségszerűséggel következő gazdasági egymásrautaltság, a vallás és a történelmi mult. (Ugy van ! jobbfelöl.) Mindezekben legalább is ugyanakkora, sőt merem állítani, nagyobb összetartó erő rejlik, mint magában a nyelvben. A történelmi Magyarország nem volt a szó strikt értelmében való tiszta nemzeti állam, mint pl. Franciaország, de földrajzi, gazdasági és politikai egysége volt több népfajnak, amelyek a magyarság vezetése mellett egy évezreden át együtt éltek és amelyeket egy évezred eseményei arra tanítottak meg, hogy létüket, fenmaradásukat csak a magyar állam egységében biztosíthatják. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelöl.) Hogyan lehet azonban a békét egy poliglott államban biztosítani? Hogyan lehet elkerülni, hogy a különböző nyelvű népfajok torzsalkodásai minduntalan ne veszélyeztessék Európa nyugalmát? Ezzel a kérdéssel igen gyakran találkozhattunk az entente államok sajtójában. A kérdés mögött voltaképen már a kétely is ott rejlett s ez a kérdés maga azt jelentette, hogy csak tiszta nemzeti államok lehetségesek. De ha ők ezt * a kérdést komolyan veszik, akkor miért alkották meg a poliglott Csehországot és Romániát? És ha nem veszik komolyan, akkor miért rombolták össze könnyelműen Európának századokon át, véres zivatarokban bevált védőbástyáját Kelet felé : a történelmi Magyarországot ? (Igaz! Ugy van!) Mindenesetre igaz, hogy több népnek egy államszervezetben való békés és harmonikus együttélése szinte lehetetlen volna, ha ezen népek és vezetőik pogányok volnának, ha a kereszténység előtti antik világ felfogása uralkodnék, amikor az idegen népfajhoz tartozót ellenségnek tekintették és amikor minden nép abból a princípiumból indult ki, hogy neki joga van megvetéssel tekinteni a másfajta népre és ha erőviszonyai megengedik, joga van azt le is igázni. Igen, ez volt az antik világ felfogása : minden idegen ellenség, az ellenséget nem illetik meg polgári jogok, azt rabszolgává kell tenni, — caput non habet. Ha ilyenfajta pogány világnézlet uralkodnék, akkor persze nem lehetne szó többfajta nép békés együttéléséről. De hiszen ezt a világfelfogást megdöntötte a kereszténység, amely ezer év óta a népek testvériségét hirdeti. Több mint egy ezer éven keresztül Augustinusnak tanát: »De civitatae Dei«, iparkodtak nagy igyekezettel megvalósítani, a népek nagy családjává akarták tenni egész Európát. A magyar királyság pedig egy, a keresztény civilizációban született és abban nagyranőtt állam. Magyarországon pogányok nem laknak és épen azért többfajta népnek egymás mellett élése igenis lehetséges. A keresztény igazságosság alapján nem nehéz dolog a nyelvi kérdést közmegelégedésre rendezni. A legnagyobb magyar államférfiutói, az államalkotó Szent Istvántól kezdve egészen Deák Ferencig, ez tökéletesen sikerült is. A félreértések ezen a téren későbben, a legutóbbi évtizedekben következtek be. Nem a magyarság az, amelyet ezért gáncsolni lehetne. A magyar-