Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.
Ülésnapok - 1910-794
794. országos ülés 1918 június 18-án, kedden. 355 Ennek a következményeképen ez a tekintélyes szócsövük, a Reichspost, ezt irja (olvassa) : »Dalmatien ist ausschliesslich österreichisches Reichsgebiet, und eine Zustimmung Oesterreichs zum Anschluss desselben an Kroatien-Slavonien, wird gewiss nie zustandekommen, wenn BosnienHerzegovina nickt auch damit vérein igt wird.« Hozzáteszi, hogy a magyar közvélemény egy része Boszniának közvetlenül Magyarországhoz való csatolását kéri. Majd igy folytatja : »Wir wissen allerdirgs, dass sie von einem andern nicht minder einflussreichen Teile der ungarischen Politikex entschieden abgelehr.t werden, die irn Gégén teil mit der grosskroatischen Lösung synipathisieren.« Szóval látni, hogy itten a kard kifejezetten a nagy horvát propaganda ügyében húzatott ki, azért a nagy horvát propagandáért, amelynél a mostani marnei és piavei napokban az osztrák körök sürgősebbet nem tudnak. A.z ő művük lesz, hogy Clemenceau megint feláll a házban bronzveretii rostrumára és azt mondja, ime, uraim lássátok, útban az igazság ! Mindebből bennünket a boszniai részlet érdekel. A boszniai kérdés régibb keletű és sürgős. Sajnálom, hogy osztrák részről napjainkban épen most dobták be ezeket a jelszavakat a vitának egyébként is mérgesnek mutatkozott anyagába, amelynek meglesz némi hatása nemcsak a monarchián belül, hanem azon kívül is. És sietek leszögezni, hogy erre a zászlóbontásra alkalmatlanabb pillanatot, mint a jelenlegi, elképzelni sem lehetett, mert egyrészt a versaillesi forradalmi offenzíva egyik első sikerének fog tűnni, másrészt, mert a végleges megoldáshoz nélkülözhetetlen önrendelkezési és nemzetiségi felfogásoknak és áramlatoknak mai temperaturájában a zászlóbontás útját állhatná annak a békés megértésnek, amely nélkül a végleges rendezés el sem képzelhető. Nem mehetünk bele, hogy az egymásután változó nemzetiségi irányzatok akármelyikébe állítsuk be ezt a messze kiható és bennünket érdeklő boszniai kérdést. Mert ha ezt tennők, ugyanabba a hibába esnénk bele, amelyet a berlini kongresszus napjaitól Kállay boszniai régiméjének végéig, majd ettől fogva majdnem a legújabb időkig követett el az ausztro-boszniai hivatalos politika, amelyet a vezető férfiak iránti tiszteletem daczára sem hagyhatok szó nélkül. A boszniai okkupáczió egyik főindoka az volt, hogy az államférfiak akkor azt hitték, hogy a törökség többé lábán meg nem állhat és eleste után Szerbiából, Boszniából és Herczegovinából és Montenegróból a monarchiának ujabb végzetes, ujabb Piemontja támad. Az volt a kérdés, hogy ennek a délszláv egyesülésnek súlypontja ne inkább a monarchián belül helyeztessék-e el. Erre a kérdésre a felelet más, mint igenlő nem lehetett. A helyzetre nézve nagyon jellemző, hogy Kállay Benjámin, mielőtt boszniai adminisztrátor lett, hogyan nyilatkozott egy munkájában a mohamedán elemről. »Egyebet nem tud — irja — mint tartományait kiszipolyozni, tönkretenni s ezek lakóit kulturaképtelen vad bestiákká változtatni s az okkupált tartományok jövendő politikájáról pedig ugy irt, hogy >>a megszállás első következményének mindenek előtte délszláv tartományainkban a nemzeti eszmék nagyobb figyelembe vételének kell lennie s hogy ezeket a tartományokat katonáinkkal leverethetjük, de meghódítani csak a nemzeti eszmével fogjuk. Ezek után azt kell hinnünk, hogy aki a fenti meggyőződés hive, az az elgyengült mohamedán elem kikapcsolásával az uj erőket a szerb-horvát elemben fogja keresni és aspirácziói jogos részének elismerésével ezeket izgága bonczaiktól, a nagyszerb agitátoroktól, a guruló rubeltől s a török zsarnokságtól függetleníteni. Évtizedek óta várta a sok elnyomott keresztény tőlünk a felmentést. Ehelyett egészen más dolog történt. A három országalkotó nemzetiség : a mohamedán bosnyákok, az ortodox szerbek és a katholikus horvátok közül a hivatalos ausztriaboszniai politika az erőviszonyok tökéletes figyelmen kivül hagyásával az egyiket kijátszotta a másik ellen és ami talán nagyon szimpatikus dolog, mindig az erősebbet áldoztuk fel a gyengébbért. Az adott esetben a mohamedánok voltak a kegyeltek, akik miatt szenvedniük kellett a szerbeknek és horvátoknak. Ennek a bármennyire rokonszenves, de gyengülő elemnek pajzsra emelésével megindult az egész vonalon a hajsza az ortodox szerbek és a katholikus horvátok ellen. Jellemzőbbet erre az irányváltozásra nem mondhatok, minthogy Kállay Benjámin, most már mint boszniai minister, kénytelen volt az okkupáczió előtt irt könyvétől, amelyből előbb részleteket olvastam fel, Bosznia egész területére megvonni a postai szállítás jogát. Egymást érték a szerbek letartóztatási és politikai perei a legkülönbözőbb ürügyek alatt. A szerb egyházközségeket rendre feloszlatták, a vagyonokat elkobozták, a főbb emberek tuczatjával szökdöstek ki panaszra Konstantinápolyiba a pátriárkához. Betiltották a czirillika irást, holott a szerb irni máskép nem tudott. A doboji szerb pópát letartóztatták, mert találtak a fiókjában egy czirillikával irt levelet. A focsai szerb iskolából elszedték a nyújtót és gyürühintát, hogy ebből afféle izgága Szokol tornaegyesület ne nőjön ki, mintha a szokolban a tornázás volna a főhiba. Ezzel az elnyomással szemben a mohamedánság olyan prerogativákat élvezett, amilyeneket — hiszen ez a nép száján forog — a török uralom alatt még távolról sem. Elvégre politikának politika az ilyen is. De gyümölcse már kezdett fanyarodni. Közeledtek már a sötét napok, amikor mind bizonyosabbá vált, hogy nagy értékek dobattak ki egy nonvaleurért s hogy egy negyedszázados hibás politikát már most egy homlokegyenest ellenkező politika kétszer annyi idő alatt sem fog jóvátehetni. Be kell vallanom, hogy amikor a bosnyák 45*