Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.
Ülésnapok - 1910-657
518 657, országos ülés 1916 sz, völgyökön jött föl és érheti el egyrészt a Maros völgyét, másrészt a Temest és a Tiszát Ezeket a völgyeket szemmel tartani kettős feladat lett volna. Nem most állunk ezzel elő. A delegácziőban évről évre megnyilvánult ez, évről évre szóvá tették, szóvá tette gróf Appon} r i, szóvá tette a főrendiház tagja Chorin Ferencz, szóvá tette Lovászy Márton és akit elsősorban kellett volna említenem, szóvá tette boldogult Ugron Gábor. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ha az ember elolvassa az ő beszédét, amelyet 1903 májusában tartott e kérdésben, (Halljuk ! Halljuk! a bal- és a szélsőbaloldalon.) csodálkozva látja, mily előrelátással volt, mily elme volt és mily helyesen állapította meg ezt. (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsöbaloldálon.) Nem szószer int idézem de csak azt, hogy elhanyagolva Galiczia keleti részét, elhanyagolva kismérvben Magyarországot és Erdélyt, ha onnan jön az orosz vagy román támadás, ki leszünk szolgáltatva, mert hat nap alatt nyakunkon lehet az ellenség. Elmondta, hogy vasutaink mind nyugat, Budapest felé mennek és nem kelet felé, elmondta, hogy a jjribeti mocsarak három területén keresztül előre nagyobb csapatok nem mehetnek, tehát ellensúlyozni kell és megerősiteni Galicziát és keleti Magyarországot. Elmondotta azt is, hogy G-yergyón évtizedek óta sürgetnek katonaságot és nem elégséges egy honvéd zászlóalj pótkeretét ott tartani, hanem azt a vidéket el kell látni katonasággal, hogy kéznél legyen és legalább az első időben sikeresen feltartóztathassa az ellenséget. Az akkori hadügyministerek vagy hadügyministeri megbízottak, Pogarasi Tamássy Árpád, Jekelfalussy, sőt maga Krobatin ur is mindig azt felelte, hogy minden intézkedés megtörtént és megtörténik Erdélyt illetőleg. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Szomorú dolog az, hogy most, amikor az erődítéseket kérdezzük, hogy hol vannak, nem látjuk sehol és arra utalnak, hogy 1915 februárjában az ittlevő katonák valami kezdetleges lövészárkot készítettek, amelyet azóta az eső elmosott és amely különben sem állja meg a hadviselés mai kritikáját. De tovább megyek. 50 év már a történelem Ítélőszéke elé engedi az eseményeket. Szabad lesz tehát nekem Ausztria-Magyarország legutolsó háborújára, amelypt mostani szövetségesünkkel viseltünk, az 1866-iki háborúra rámutatnom. Hiszen, aki csak egy kicsit olvas ezekben a kérdésekben, az látja, hogy ami most Erdélyben történik, az kicsiben ugyanaz, ami Csehországban történt 1866-ban, ami pedig Csehországban 1866-ban történt, az ugyanaz azzal, amit Nagy Erigyes ott végrehajtott. Tudnia, látnia kell ezt egy stratégának, egy államfprfiunak. Hiba volt Csehországnál 1866-ban, hogy a három különböző irányban bejövő porosz csapatokat nem tartották fenn a szorosoknál, hanem epíember 6-án, szerdán. engedték, hogy egyesüljenek benn az ellenséges területen és addig Olmütznél mozdulatlanul állott az osztrák hadsereg. Minden stratéga tudja, hogy Moltket sokszor támadták is azért, vájjon szabad volt-e ezt neki megkoczkáztatnia, de neki az volt az elve, hogy megosztott csapatokkal vonulni, amelyek bizonyos meghatározott ponton egyesülnek; sokan mondották, hogy ez nagyon koczkázatos vállalat és ellentétben áll Napóleon hadviselési taktikájával, amely azt mondja, hogy együtt kell tartani a csapatokat, az ellenséget megosztani és alkalmas pillanatban az együtt tartott csapatokkal rajta ütni. Mindez kézenfekvő volt, az utolsó had a agy ócskának is tudnia kellett és tudnia kellett azt is, hogy ha kis csapatokat tartunk ott, azt az ellenséges csapatot, amely Petrozsénynél, Szebennél, Kézdivásárhelynél, Gyergyónál, Brassónál, öt helyen jött át a határ különböző részein, egyenként megfoghatjuk, egyenként visszaverhetjük, egyenként visszaszoríthatjuk. Erre egy kis csapat is tökéletesen elég lett volna. Azt, hogy a határt végigállitsuk, azt ne mondják komoly ember előtt, ez nem is mentség, ezt nem lehet igy fölállítani, mert azt senki sem képzeli, hogy a szoros azt jelenti, hogy most beállok egy szorosba és ott hadakozom a bejövő katonasággal: ilyet senki sem képzel a világon. Viszont van Erdélyben olyan szoros, nemcsak az uzi, hanem különösen a békási szoros, a tölgyesi, a vulkáni szoros Petrozsénynél, amelyek olyanok, pl. a békási, hogy nincsen olyan széles, mint a faltól hozzám, ennek kétharmadrésze sebes folyó és csak a többi része ut, amely oly keskeny, hogy két kocsi egymás mellett nem tud elférni, hanem ki kell emelni. Az ut egy óráig tart. Ha most azt felrobbantják, átjöhet ott valaki? Mindig tanítanak bennünket a hídfőkről, hogy vagy a szoros előtt csinálok hídfőt vagy a szoros mögött, fölrobbantom, járhatatlanná teszem az utakat és a szoros előtt várom az onnan kibontakozó csapatot, amely nem tudja hozni trénjét, felszerelését, hadtájyronalait, ágyúit. T. ház! En igenis osztom azt a nézetet, hogy lehet, hogy ott megvernek bennünket, ez előfordulhat a háborúban, de az, hogy ne legyen ott, akit elkergessenek, ne legyen katonaság municzióval ellátva, ne legyen ágyú, hogy Brassóba menjenek egy géppuskát kérni, hogy ne legyen egy kommandó, amely a felrobbantásokat végezze, a hidakat, átjárókat, ereszeket utakat, felrobbantsa, hogy ne legyen, aki felrobbantsa azokat a vagyontárgyakat, amelyek az ellenség kezére kerülhetnek, hogy aggódnunk kelljen, hogy mi történik a petrozsényi szénbányákkal, amely legnagyobb szénszállító bányája Magyarországnak, hogy mi történik a kaláni bányákkal, amelyek municziót gyártanak, hogy mi történik a marosujvári sóbányákkal, a lőporkészletekkel, a municziós kocsikkal Szebenben, Brassóban, a papirgyárral a czellulőze-gyárral, a posztógyárral: ez lehetetlen, hogy hidegen hagyjon bennünket
