Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-167

167. országos ülés 19Í1 május 29-én, hétfőn. 1\ étkezési törvényeket elvetik, mégis a konzervativekkel egy egyházközségbeen békésen megférnek. A szomszédos Ausztriában meg a bécsi hitközség a legsötétebb galicziai falusi hitközséggel egy és ugyanazon törvényes szabályozás alatt van. Mig nálunk mit tapasztalunk ? Nálunk vannak kongresszusi zsidók, orthodoxok, status-quosok és szefárdok. Nos, az állam szempontjából és a művelt zsidóság szempontjából ennek véget kell vetni. Hiszen a minister urnak megvan a hatalma, hogy itt rendet teremtsen. (Helyeslés.) Hiszen a tegnapi eset is a zsidóság tekintélyének annyira ártott, hogy ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Áttérek most, t. ház, egy oly dologra, a melynek szóbahozása talán kezdetben nagyon odiózus dolognak látszhatik, de a mely egyházi és állami szempontból nagyon fontos ügy: a görög-katholikus dignitáriusok, illetőleg kanonokok szomorú helyzetére. Magyarországon, tudjuk, van hat görögkatholikus egyházmegye : két rutén, a munkácsi és az eperjesi, és négy román : a gyulafehérvárfogarasi, a szamosujvári, a nagyváradi és a lugosi egyházmegye. Ezeknek a püspökségeknek vannak káptalanjaik : a balázsfalvi egyházmegyének van tiz kanonokja, a többinek pedig hat-hat kanonokja ; együtt van negyven görög-katholikus kanonok. Ezeknek olyan sanyarú a dotácziójuk, hogy igazán szégyenlem magamat itt a ház előtt fizetésüket felolvasni, de a czél érdekében kötelességemnek tartom. A nagyprépostnak van 1800 forint évi fizetése, az olvasókanonoknak évi dotácziója 1600, az éneklőkanonoké 1400, az őrkanonoké 1300, az iskolás kanonoké 1200 és az irodai kanonok fizetése 1000 forint. T. ház ! Ez a valóság. Azt hiszem, ezt nem szabad tűrni; azt hiszem, hogy a kanonokok, a kik tulaj donképen állami hivatalnokok és a kik fizetésüket nagyrészt az államtól kapják és kinevezésöket a püspök ajánlatára és a közoktatásügyi minister ur felterjesztésére Ö felségétől, nem érdemlik meg, hogy ők, a kik ilyen magasrangu méltóságot viselnek, ilyen kicsiny fizetésben részesüljenek. De nem azért kivánok én részükre magasabb dotácziót, mert kanonokok, hanem azért, mert az egyházmegyében vezető szerepet játszanak, hiszen mindegyikük külön munkakörrel bir; az egyik irodaigazgató, a másik nagyprépost, a harmadik oldalkanonok, a negyedik főtanfelügyelő, tehát fontos missziót teljesítenek az egyházban és az államban és ezért méltók arra, hogy őket a minister ur kellő honoráriumban részesítse. Hogy hogyan lehetne ezt tenni, oly módon-e, mint Ausztriában, hogy őket is rangfokozatokba helyezze vagy más módon, az mindegy ; de hogy őket magasabb dotáczióban részesiteni kell, ezt, azt hiszem, igazán a t. ház be fogja ismerni. Damián Vazul képviselőtársam emiitette, hogy a közoktatásügyi kormány nem gondoskodik az iskolákról, különösen hogy nem segélyezi a román középiskolákat. Én, a ki közelebbről ismerem ezeket a dolgokat, kijelentem, hogy Damián Vazult ebben a tekintetben félrevezették, mert hiszen az összes román középiskolák, kivéve a balázsfalvi főgimnáziumot, a melynek érseke nem kért államsegélyt, mind kapnak államsegélyt. És hogy lássa a t. ház, hogy mennyire kapják az államsegélyt, egy konkrét adatot fogok szolgáltatni. A belényesi gimnázium tanárainak fizetése az államsegély előtt volt 800 forint; ez az a fizetés, a melyet a tanár az egyháztól kapott; most egy öreg tanár a 800 forinthoz kapott még annyit, hogy fizetését az állam 2700 forintra emelte fel. Bocsánatot kérek, nem lehet tehát azt mondani, hogy a kormány nem támogatja a középiskolákat akkor, a mikor a román középiskolák tanárainak fizetését 800 forintról 2700 forintra emeli. (Igaz ! ügy van ! jobbfelől.) T. ház ! Itt az államsegély alkalmával szeretnék olyan momentumot is felhozni, a mely ha tekintetbe vétetnék, akkor ezt a segélyezést úgyszólván befejezettnek tekinthetném. T. i. ezek a román középiskolák, illetőleg iskolafentartók sehogy sem akarják tanáraikat az állami nyugdijintézetbe bevinni. Én" azt tartanám, hogy akkor, a midőn a minister ur a segélyt az illető iskolafentartóknak adja, kötelezze őket arra is, hogy tanáraikat vigyék be az állami nyugdíjintézetbe, (Helyeslés jobbfelől.) s ne tűrje azt, hogy például külön nyugdíjintézetet tartsanak fenn az iskolafentartók. (Helyeslés jobbfelől.) Ezt nemcsak az állam szempontjából kívánom, hanem az illető tanárok érdekében is, mert hiszen például az a tanár, a kiről az előbb említést tettem, s akinek azelőtt csak 800 forint fizetése volt, most, mikor penzióba megy, az egyháztól csak 800 forintot kap, vagyis az egyház csak annyi nyugdijat ad neki, a mennyi fizetést adott annak idején. Az egyház tehát nem törődik azzal, hogy most 30 évi szolgálat után az az öreg pap, — hiszen legtöbbnyire papok vannak az ilyen intézetekben — a ki talán 8—9 gyermek apja és a ki hozzá volt szokva 2700 forint fizetéshez, akkor, a mikor penzióba megy, csak 800 forinttal menjen nyugdíjba. Ugy állami érdekből, mint az illetőknek személyi érdekei szempontjából óhajtandó volna, hogy az államsegély csak akkor legyen kiszolgáltatva, hogy ha az iskolafentartók őket az állami nyugdíjintézetbe beviszik. (Helyeslés jobbfelöl.) A mi a középiskolák nevelését és egyáltalában a középiskolai oktatást illeti, az utóbbi időben nagyon divatossá vált, hogy a középiskolát mint ilyent és a középiskolai tanárokat leszólják. Elismerem én is, hogy vannak a középiskolai nevelés terén olyan momentumok, a melyek méltó lehangoltságra szolgáltatnak okot, a milyen például a gyermekek idegessége, a gyakori öngyilkosságok. De ha mélyebben kutatjuk ezeknek okait, ki kell jelentenem, hogy ebben a tekintetben nem az iskola a hibás. Orvosok és egyáltalában a műkedvelő pedagógusok, a mint szoktuk nevezni a szülőket, a kiknek gyermekei rendszerint nem boldogulnak a gimnáziumban, és a kik folyton szidják az iskolát, elismerik, hogy idegesség van az iskolában ; elismerik, hogy idegesek a gyermekek, és