Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-46

46. országos ülés 1910 november 28-án, hétfőn. 307 pontjával, hogy Bosznia-Herczegovina kérdését hagyjuk egyelőre függőben, az 1880 : VI. t.-czikk rendelkezései alól maradjon az olyan közös posz: szesszió, Ausztria és Magyarországnak valami ideiglenes közös posszessziója, és bízzuk jobb időkre, a jövőre ennek a kérdésnek végleges megoldását. Hát engedelmet kérek, itt igazán nem pártszempontok vezérelnek engem, hanem tisztán a magyar állam jövőjét érdeklő nagy szempontok. a midőn kérve kérem az igen t. többséget, kérve kérem a magyar ministeriumot, ne méltóztassanak megengedni, hogy ezt a kérdést évtizedekre vagy csak évekre is kihúzzák. Mert nézzük meg, minő helyzet fog előállani akkor, ha ez a közös birtoklás majd hosszabb ideig áll fenn ? Először is magában Bosznia és Herczegovina népében ki fog fejlődni az az öntudat, hogy ez a két nagy erő, Ausztria és Magyarország felettünk állandóan veszekszik, nem tud felettünk megegyezni, mi állandóan a Habsburg dinasztiának Eris-almája vagyunk, tehát olyan tényező, a mely magának igen sokat megengedhet. Ez az egyik. De másfelől érdeke-e Magyarországnak az, hogy mi egy Reichsland-féle szervezetet vagy alakulatot megtűrjünk ? Epén t. barátom. Bakonyi Samu a delegáczióban utalt is arra, hogy most már az osztrákok, bizva ebben a végleges jellegű provizóriumban, vagyis abban, hogy Bosznia és Herczegovina nem fog odaesatoltatni, a hova Isten és emberek előtt tartozik, vagyis a magyar szent korona alá, már tovább mennek és a legutolsó delegáczióban már azt követelik, hogy Bosznia és Herczegovina szintén képviseltessék a delegáczióban. íme a trialisztikus gondolatnak gyakorlati megvalósítása. Benne van az osztrák albizottság jelentésében is ez a követelés, a melyet egy komoly államférfiú, Bärenreiter volt minister ur állított fel, a kiről nem lehet azt mondani, hogy valamely szélső, radikális j)ártnak heczmeisztere lenne. De méltóztassék annak a két tartománynak pszichológiáját venni. Ha ezek azt látják, hogy mi nem tudunk megegyezni a felett, hogy mit csináljunk velük, ha azt .látják, hogy oly oktalan nagyhatalom vagyunk, a mely kiteszi magát egy világháború nagy veszedelmének olyanért, a melylyel, a mikor megszerezte, nem tud mit csinálni : akkor abban a népben meg fog inogni az a tudat, a melynek át kell őt hatnia, hogy t. i. akkor, a mikor az osztrák-magyar kettős monarchia őket annektálta. egy más alakulatba átsóvárogniok hiábavaló reménység. (Igaz ! Ugy van I halfélől.) Pedig ha ez a provizórium tovább is fenmarad, akkor, mikor Játjuk, hogy a horvát trialisztikus törekvéseknek Boszniában talaja nincsen, mikor látjuk, hogy az adminisztráczió Boszniában és Herczegovinában nem olyan, a mely a népet kielégíthetné, mikor látjuk, hogy Ausztria egyrészről ráveti magát Boszniára, hogy azt anyagilag kihasználja, másrészről azonban nem törekszik arra, hogy elsősorban a népet ott gazdaságilag megerősítse: nagyon félek, hogy a rubelek és egyéb eszközök állandóan izgalomban fogják tartani azt a két tartományt és hogy előbb-utóbb, de mindenesetre valahányszor külügyi koniplikácziók vannak, meg fogjuk gyengíteni a mi erőnket azáltal, hogy e tartományokban egy erős védelemre szoruló pozicziónk van. En tehát az 1867-iki törvények alapján, királyunknak alkotmányunkra és törvényeinkre tett esküje alapján és törvényes rendelkezéseink alapján követelem, hogy ezt a kérdést ne huzzalialassza,: hanem lásson hozzá a t. kormány és vigye keresztül, hogy Bosznia és Herczegovina odacsatoltassék, a hova egyedül való, a magyar szent korona országai alá. S, azt hiszem, hogy a tekintetben nincs közöttünk nézeteltérés, hogy ha ide adják, a hova tartozik, a magyar nemzet a maga igazi lovagiasságával, szabadelvű jégével és szabadságtiszteletéveí oly autonóm jogkört és hatáskört fog annak a két provincziának adni, hogy Szent István palástjának védelme alatt, Szent István koronájának védőszárnyai alatt önállóan fog boldogulni és fejlődni. (Helyeslés a szélsőbaloläalon.) Egész röviden legyen szabad utalnom arra a kérdésre is, a mely legutóbb vetődött fel, a mióta Tomasich Miklós ur lett Horvát-Szlavonés Dalmátországok bánja. A mint az igen t. kormány idejében szokásos lett, bizonyos nebulózus, kétértelmű nyilatkozatokat és kommünikéket ismerünk a vasúti pragmatika nyelvi kérdésének állítólagos rendezése tekintetében. Nem kívánok a kérdés részleteivel foglalkozni, inert hiszen nem tudjuk, hogy a kormány mit akar ; csak egjret vagyok bátor kiemelni, és ez az, hogy a felett, vájjon a magyar ós a horvát nyelv viszonyait hebyes dolog volt-e a pragmatikába felvenni, a felett lehet vitatkozni, a felett lehetnek eltérőek a vélemények. Nekem is megvolt erről a sokak előtt nem is ismeretlen véleményem. De egészen más kérdés az a czélszerűségi kérdés, hogy egy problémát a törvényben vagy rendeleti utón oldjunk-e meg, és egészen más a helyzet ma, a midőn már a magyar törvénykönyvbe a mi jogainknak és törvényeinknek megfelelő intézkedés felvétetett. Ily körülmények között nagyon veszedelmes lejtőre lépnek az urak, ha alkudozásokba bocsátkoznak, mert könnyen kompromittálhatják a magyar állam, a magyar törvényhozás méltóságát. Engedelmet kérek, ha egész röviden érintem a fiumei kérdést is. Nem akarom az egész fiumei kérdést felvetni, csupán egynehány tünetre legyen szabad ráutalnom. A legutóbbi időben a legfontosabb esemény az, hogy Maylender Mihály t. képviselőtársam és Zanella Richárd, a Maylender által megalapított autonóm pártnak mostani vezére közt éles választási harcz folyt le, olyan, a mely megfelelt, mondjuk a mostani, 1910. választások átlagának. Hogy tehát ebből bizonyos élesebb ellentétek fejlődtek ki, ez magától értetődik. Tudom ezenkívül, hogy a városi Tappresentanza 39*