Képviselőházi napló, 1906. XV. kötet • 1907. deczember 28–1908 február 20.

Ülésnapok - 1906-261

168 261. országos ülés 1908 január 21-én, kedden. 16. August 1786, akkor, azt hiszem, némi ízelítőt szolgáltattam arra vonatkozólag, hogy milyen régi, elavult, mumiaszerű tételekből és szabványokból áll az a büntetőszabályzat, a mely ma nemcsak a közös hadseregre, hanem a honvédségre és a m. kir. csendőrségre is alkalmaztatik. T. képviselőház! Ennek a katonai bűnvádi perrendtartásnak a kérdése régóta húzódik. Felemlítem, mivel én az objektivitást mindig igyekszem itt megőrizni, hogy az a közeg, a mely tulajdonkép jelenleg a katonai büntetőtörvénykönyvet alkalmazza, és specziálisan például a magyar honvédhadbiróság intézménye nem él vissza azon jogokkal, melyeket neki ez a szabályzat megad, mert ez a honvédhadbirói intézmény a maga ítéletében és eljárásában lehetőleg igyekszik emberi szempontokat érvényesíteni. De mikor ennek a hadbírói karnak, melybe ugy látszik a modern irány és humanisztikus szellem beköltözött már, ezt az elismerést igazságszeretetemnél fogva kiszolgáltatom, kijelenthetem azt, hogy sem nekem, sem a magyar nemzetnek és a képviselőháznak garancziája emberekben nem lehet, nekünk intézményes garanczia kell törvényekben lefektetve arra, hogy a katonák nincsenek kiszolgáltatva egy személyzetnek, egy karnak és közegnek, a mely azokat a régi és elavult törvényeket talán rosszhiszeműen is alkalmazhatná. Mikor látom, hogy a katonai bűnvádi perrendtartás kérdése tulajdonkép politikai kérdéssé lett, holott ezekben a kérdésekben nekünk az emberi jogok szempontjából a politikai kérdéseket mellőznünk kellene, nehogy azoknak a katonáknak bőrére, szabadságára és becsületére érvényesüljenek a politikai szempontok, akkor nekem szemem előtt lebeg egy ilyen katonának az életsorsa, hogy ő a büntetését nemcsak akkor szenvedi el, mikor azt reá alkalmazzák, mikor bent ül a fogházban, hanem talán még súlyosabb rá a büntetés, a mikor kikerül, a mikor már elvesztette polgári foglalkozását, mikor a katonaságnál magasabb műveltségre tett szert, talán még rangot is ért el, és akkor kijön a polgári életbe, s nem találja meg a helyét. Ezek az emberek leginkább a földmivelőkből kerülnek ki; azt a földmivest a katonaságnál kiképzik, elemi műveltségre tesz szert, rangot is ér el és akkor büntetés alá kerül. De jegyezzük meg, hogy a katonai bűntények legnagyobb része nem alacsony, aljas indokból származik, nem is diffamáló a büntetés, hanem inkább a fegyelmi büntetés jellegével bír. Nézzük meg pl. azt a csendőrt, a ki járőri szolgálatot végez, egyhuzamban 100 óráig szolgálatban volt, s ha az valamikor leteszi a puskát és bemegy a korcsmába egy pohár bort inni, fegyelemsértést követ el és büntetést fog kapni, s akkor ő már bele kerül a fogházba, káplári sarzsival esetleg, s egész életén át megkeserüli azt a pillanatnyi kimerülést, az életszükségletnek elementáris erővel való jelentkezését, a mikor 100 órai szolgálat közben betért egy pillanatra a korcsmáb hogy magát egy pohár borral felfrissitse. Mikor nyilvánvaló az, hogy a legtöbb katonai bűntény nem aljas, alacsony, nemtelen indokokból származik, hanem a fegyelem megsértéséből, a melyet régi, őskorszakból való szabályzatok irnak elő, akkor az az ember, katona nemcsak a büntetés alatt, hanem a büntetés után is tovább szenved. (Igaz! Ugy van I a középen.) Vannak még ebben az országban a társadalmi életben humanisztikusán gondolkozó férfiak; ezek közül sokan foglalkoznak a katonai letartóztatási intézetekből kikerült katonák kérdésével, a patronázs kérdésével. A Pécsett megtartó tt első országos rabsegélyző kongresszuson sok szó esett a patronázs kérdéséről. (Mozgás a Jcözépen.) A patronázs alatt nem a patront kell érteni. (Zaj.) A Pécsett megtartott országos rabsegélyző kongresszuson szóba került a katonai intézetekből kiszabadult katonák további ellátásának kérdése, a patronázs kérdése. Ott egy tartalékos honvédőrnagy, hadbíró, a budapesti ügyvédi karnak egy jeles tagja, dr. Szilágyi Artúr Károly tartott felolvasást erről a kérdésről, a melyben igen érdekesen foglalkozott ezekkel a dolgokkal és egy statisztikai összeállítást mutatott be, hogy tulajdonképen hány emberről, milyen emberanyagról és nemzedékről van szó, a mely megmenthető lenne. Egy kimutatást mutatott be ezen felolvasásában azon honvédés csendőregyénekről, kik 1902-től 1906-ig bezárólag szabadságvesztés büntetésre ítéltettek és a büntetés letelte után kincstári ellátásban nem részesültek. Ezen egyének száma 615. Érdekes, t. ház, legalább a mi szempontunkból érdekes, hogy e között a 615 férfiú között, a ki ily módon kijött és exisztencziáját elvesztette, tulajdonképen a kisember, a szegény ember, a földmivelő elem van túlsúlyban, mert tisztek igen kevés számmal szerepelnek. Hadnagy mindössze hét, főhadnagy mindössze kettő, a tisztikar tagjai közül összesen kílencz volt olyan, a ki kikerült a katonai letartóztatási intézetből, a 615-ből a többi mind a legénységi állomáuvból került ki, tehát feltétlenül olyan emberek, a kiknek további életéről, további ellátásáról akkor, a mikor nem nemtelen indokból, nem turpis causa folytán kerültek oda, a hol voltak, a társadalomnak és az államnak is talán fokozottabb mórtékben kötelessége gondoskodni. Azonban ez a gondoskodás a mai viszonyok között igen rossz lábon áll, mert ha nézzük azt, hogy egy ilyen letartóztatási intézetből kikerült katona milyen útravalót kap az államtól, akkor meglátjuk, hogy a fogházszabályzat 52. §-a értelmében a szabaduló rab egyszer és mindenkorra 5 forint készpénzt kap. Ez az öt forint az az útravaló, a melylyel az ilyen kiszabadult rabot az állam, a