Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-465

M5. országos ülés Í904 pitani és legfeljebb ha valamelyik már felvirágzott, akkor állítottak egyet az uralkodócsalád tagjai közül annak élére elnöknek, a ki azután a díszhelyet betöltötte és a tapsokat learatta. Egy emléké van az uralkodóház bőkezűségének és ez az a tíz kisméretű szobor, a mely oly nehezen tud elkészülni és a mely a bőkezűségnek is nagyon kismértékű emléke. Hogy pedig mennyire nélkülözzük az uralkodóház bőkezűségét, mutatja az a nagy ünneplés, az a bámulatos felhevülés, a melylyel a tiz kisméretű szobor ajándékozását ünnepeltették velünk. Ünnepelt az ország, egyház, iskola, törvényhozás, megyegyülés. Ez mutatja, hogy nálunk milyen ritka eset, mikor a fejedelem bőkezűségének jelét tapasztalja a magyar nemzet, hogy azt külön meg kellett ünnepelni. Ez mutatja, hogy milyen szolgai a közvélemény, mennyire meghunyászkodó és alázatos, hogy négyszáz esztendő alatt egy odavetett kis morzsáért országos, nemzeti és iskolai ünnepet kénytelen tartani, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ellenkező emlékeink azonban bőven vannak, a melyeket a jótékonysággal, a magyar nemzet törekvéseinek bátorító, lelkesítő támogatásával az uralkodóház feledtethetne. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Vasvár határa, a hol megkötötték azt a békét, a mely a magyar nemzetet romlásba döntötte; a bécsújhelyi börtön, a hol Zrínyi és Prangepán fejét vesztette, a hol Nádasdy és Rákóczi rabságot ült; a csáktornyai rengeteg erdő, a hol váratlanul és véletlenül életét vesztette korszakának legnagyobb fia, Zrínyi Miklós, a nagy költő, a nagy hős, a nagy államférfiú; Eperjes főtere, a hol az uralkodó beleegyezésével és parancsára a legjobb hazafiakat mészároltatta le Karaffa; az ónodi tér, a hol a magyar nemzetnek keserűsége már olyan fokát érte el, hogy mikor végighangzott az országon a recrudescunt vulnera, ki kellett törni az elégületlenségnek és oda kiáltották az uralkodóháznak: eb ura fakó; a majtényi síkság, a hol kicsalták Rákóczi seregének kezéből a kardot; a pozsonyi törvényház, a hol a neoquistica commissio a magyar birtokviszonyokat ugy forgatta fel, hogy a régi hazafias érzésű családokat szegényekké tette, az uralkodóház iránt érdemeket szerzetteket pedig meggazdagitotta; a budai Vérmező, a hol vére folyt azoknak, a kik emberi jogokról mertek már a XVIII-ik század végén ábrándozni; az aradi rét, a hol felakasztották azokat, a kik a király által szentesitett törvények értelmében védelmezték az alkotmányt: megérdemelnék, hogy Megengesztelje az uralkodóház ezt a nemzetet legalább azzal, hogy felismerve századokon át a magyar nemzetnek hűségét, ragaszkodását, felismerve az ő saját családi érdekeit, felismerve a magyar népnek európai küldetését: élére álljon a magyar nemzetnek és vezesse azt minden hazafias és minden művelődési törekvéseiben. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) július 16-án, szombaton. 63 A magyar király, ha volna, óriási erőt kölcsönözne pártolásával a magyar nemzet törekvéseinek itt benn a nemzetiségekkel szemben és ott künn a külföldiekkel szemben, mert a magyarországi nemzetiségek a magyar királyt nem látják sehol, sem a budai várban, sem itt az ünnepélyeknél, sem czimereiben, sem a levelekben, sem hivatalokban, sem a katonaságnál, sem a polgári életben és épen azért a magyar fajnak, mint országalapitó és fentartó fajnak nincs meg a nemzetiségek előtt az a tekintélye, a mit történeti jogainál fogva méltán igényel, méltán megkövetel. A magyar királyi udvartartás nekünk nem támasz, hanem inkább akadály a versenyben Ausztriával szemben. Hisz ha mi egy fillérrel sem járulnánk hozzá ő Felsége udvartartásához, már akkor is hátrányban volnánk ; mert az ott kapott 11 millió Ausztriában jön forgalomba és ott táplálja az ipart, a földmi velést, a gyárakat. Ha már most mi ugyanannyival járulunk hozzá, kétszeres hátrányban vagyunk, mert nekünk 11 millióval kevesebb, azoknak pedig 11 millióval több jut, szóval mi erőt vesztünk, amaz pedig erőben gyarapodik. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nemcsak panaszképen, de óhajtásképen hangzik el a törvényhozásban is, magánbeszélgetésben is, minden magyarnak ajkáról, hogy milyen fájdalmasan esik ünnepélyeinknél, gyászunknál, a boldogság, vagy a bánat óráiban nélkülözni az uralkodóházat és nélkülözni mindazoknak részvétét, a kik az uralkodóháznak kedvesek akarnak lenni. Mikor a Vaskapu-csatom át európai ünnepséggel megnyitották, az a magyar nemzetnek áldozatkészségével állott elő és mégis császári ünnepély színezete volt annak az ünnepnek. Mikor ezt az országházat felavatták, minden magyarnak szive óhajtása azt várta, hogy első lesz ő Felsége, a ki itten buzdító szavait a törvényhozáshoz és a magyar nemzethez felemeli. Akár nemzeti gyászunk, akár nemzeti örömünk van, apátlan árvák vagyunk, mikor ünnepelünk vagy búsulunk. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ép ezért a magyar királyi udvartartásra szívesen megszavazzuk a szükeéges öszszeget, de olyan udvartartásra, a mely nem létezik, a melynek költségeit a mi rovásunkra, mi ellenünk használják fel, lelkiismeretünk nem engedi meg megszavaznunk. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A magyar nemzet sorsa mostanában olyan, mint Arany János gyönyörű költeményében, »Toldi estéjében« a vén Toldi képe. Kénytelen visszahúzódni mezei birtokára, magánlakába, s a mikor megjelen a király udvarában, a nyalka legények, udvaronezok tréfálkodására, dévajkodására, gúnyolódására haragra gerjed. Kopott, zordon, ósdi, durva, marezona alak volt; de őszinte és igaz magyar és a királynak igazi hive. Haragjában lesújt azokra, a kik őt kinevetik, sütkérezve a fejedelem jótékonyságában és udvarának fényében. De mikor igazi baj jött az