Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-165

348 165. országos ülés 1902 deczemher 6-án, szombaton. szerint, a mint azt Kossuth Ferencz t. kép- I viseló'társam elmondotta, a miniszterelnök urnak igenis kötelessége volna, — miután már a 12-ik órának végperczeihez közeledünk, — a magyar önálló autonóm vámtarifát beterjeszteni, hogy akkor, a mikor bekövetkezik az az eshetőség, hogy Németország felmondja a szerződéseket, felfegyverzetten álljunk oda és mint önálló vámterület szerződhessünk Németországgal. (JJgy van! Ugy van.' a széhtiíaloldalon.j Ezekben akartam röviden válaszolni azokra, a miket a t. miniszterelnök ur a vámtarifa dolgában ma elmondani, illetőleg el nem mondani jónak látott. Most pedig fel akarom említeni a miniszterelnök urnak egy múltkori beszédét, a melyet Komjáthy Béla igen t. képviselőtársamnak felszólalása folytán mondott ós egy kérést akarok a t. miniszterelnök úrhoz intézni; ő ugyanis a brassói gimnázium ügyében egy olyan magyarázatot adott, a mely az én informáczióim szerint nem teljesen fedi azt az állapotot, a melyet ő itt lerajzolt. (Halljuk! Sálijuk!) Én ugy tudom ugyanis, hogy közbeszéd tárgyát képezte és ennek folytán vizsgálat is indíttatott abban az irányban, hogy igaz-e az, hogy a brassói gimnázium a román kormánytól szubvencziót kap? Midőn ennek valóságát kideritették, az akkori miniszterelnöknek és az igen t. kultuszminiszter urnak az volt az elhatározása, hogy ezt a gimnáziumot a szubvencziónak az elvonásával, miután az 1883: XXX. t.-cz. alapján teljesen jogunk van ahhoz, oda fogják kényszeríteni, hogy miután támogatás nélkül ez fenn nem állhat, kényszerítve legyen a magyar állam segítségét igénybe venni, a mi által a kultuszminiszter urnak a hMatkozott törvény alapján a beavatkozásra ingerencziája is lett volna, és ott befolyást gyakorolhatott volna; az akkori kormányelnök bukása folytán azonban a viszonyok változtak. A t. miniszterelnök ur szokásához hMen ismét paktált, Széchenyi külügyi osztályfőnököt és Pallavicini bukaresi osztrák-magyar követet magához hMatta, ós megállapodtak abban, hogy a dolgot másképen fogják elintézni. És a román kormány által obligácziót állíttattak ki, a mely most, mint a miniszterelnök úrtól értesültünk, az állampénztárban fekszik. Ez az, a mire én felvilágosítást kérek a t. miniszterelnök úrtól. A t. miniszterelnök ur azt mondja: ez megállapittatván, az eddig szubvenczióképen oda küldött összegnek kapitálisa letétetett, nem a román metropolita kezeihez, hanem letetett 4°,o-os román állami rentében, állami , kötelezvényben a magyar állampénztárba. Széll Kálmán miniszterelnök: ügy is van! Nessi Pál: Nem kételkedem benne, ha a miniszterelnök ur mondja. Letétetett, hogy az mint önczélu alapítvány, alapitványszerüleg kezeltessék a magyar kormány által. Az én kérdésem a következő: Azt mondja a t. miniszterelnök ur, hogy román állami rentében, állami kötelezvényben. Ez az, a mi bennem aggodalI inat kelt, és kérdésre késztet. Állami rentében, vagy kötelezvényben van ? Mert én ugy^ tudom, hogy ez utóbbiban, kötelezvényben van. És szeretném azt tudni, hogy vannak-e ennek kuponjai, a melyeket beváltanak, és hol váltják be azokat ? Vagy a román kormány küldi-e el annak a tőkének a kamatait? Ebben az esetben ott vagyunk, a hol voltunk; mert tisztán áll a román szubvenczió. A különbség csak az, hogy akkor közvetlenül a román kormány adta oda, ma pedig a miniszterelnök ur utján jut el oda. Széll Kálmán miniszterelnök: Nem áll! Nem ugy vagyunk! Egészen máskép áll a dolog! Nessi Pál: Le fog kötelezni a miniszterelnök ur, ha ezt a kérdést fel fogja világosítani ; mert én ugy tudom, hogy ez egy ad hoc kötelezvény, a melynek kamatait a román kormány ide küldi. Széll Kálmán miniszterelnök: Már megmagyaráztam az ön informátorának, Komjáthy Bélának ! Nessi Pál: Én tudomást szerezhetek arról, a mi itt a házban elmondatott; de a mit a miniszterelnök ur prMátim, informáczióképen mond el másnak, arról tudomást nem szerezhetek. Széll Kálmán miniszterelnök: Megmondtam a házban is! Nessi Pál: T. ház! Mi nagy hangon szeretünk beszélni az imperialisztikus politikáról, szeretünk beszélni a magyar állam hatalmáról. És ha körülnézünk az országban, azt látjuk, hogy ez a magyar állami hatalom milyen csekély a valóságban, a t. kormány kezelése alatt. Mert hiszen az állami életnek minden terén, mindenütt meghátrál a kormány. Nem akarok a fiumei kérdésről beszélni, midőn a magyar állami hatalom egy 30.000 lakosságú város előtt meghátrált. Nem szólok a horvát kérdésről; hiszen tudjuk azt, hogy Horvátországban még 1867-ben mindenki unionista volt, ma már a horvátok között én igazán csak három unionistát tudnék megnevezni. Hát a mikor ennyire visszafejlődtünk, midőn a magyar állam hatalma ennyire megcsökkent, akkor imperialisztikus politikáról, a magyar állami hatalomról beszélni igazán nem sokkal több, mint nevetséges. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbalóldálon.) A hova az országban nézünk, látjuk, hogy a nemzetiségek hidra-feje felüti magát. A pánszlávizmus, mely 1840-ben Eperjesen keletkezett, napról-napra nagyobb tért hódit. A tegnap is egy jelenetben itt felmerült szász kérdést sokkal kisebb, sokkal jelentéktelenebb kérdésnek tekintem, mint a milyen az oláh kérdés és különösen a tót kérdés. Elvégre a szászok csak 180.000-en vannak. De itt van a nagy tótság, a mely közvetlen szomszédságban és állandó érintkezésben Morvaországgal és Csehországgal a cseh-tót egység megállapításán fáradozik. Én a nemzetiségi kérdés egyik legnagyobb baját abban találom, hogy a mi nagy férfiaink, a kik hMatva lettek volna a megöl-