Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-101

94 101. országos ülés 1902 április 26-án, szombaton. és a köz kívánalmaknak is teljesen megfeleljen és különösen akkor, igen t. igazságügyminiszter ur, midőn magában a jelentésben, az indokolásban, de itt a házban is hangoztatva volt, hogy ez a nyugdíjintézet az állam minden megterhelése nélkül fog létesíttetni, annak megvalósítása elé akadályokat gördíteni nem helyes. Én azt gondolom, bogy nemcsak az országnak, de talán a világnak is alig van nyugdíjintézete, melyhez bizonyos tekintetben a köz is hozzá ne járult volna. Ez lenne az első, mely tisztán az önmegadóztatás elvére lett alapítva és így az ellen jogos kifogást emelni nemcsak nem lehet, de azt biszem, hogy a hazának teszünk szolgálatot, midőn azt az intelligens elemet, melyen Magyarország közéletének súlypontja nyugszik, munkaképtelenség esetére biztosítani törekszünk. A t. igazságügyminiszter ur a zugirászat kérdésére vonatkozólag azt a kijelentést tette, bogy ő gondoskodni fog arról, hogy a megtorló intézkedés sokkal szigorúbb legyen az eddiginél. Helyes, igaza van és az én felszólalásomnak tulajdonképeni tárgyát az fogja képezni, a mit ezzel a kérdéssel kapcsolatban Várady Károly t. képviselőtársam itt a házban felemlített, midőn határozati javaslatot nyújtott be az ügyvédi rendtartásra vonatkozó intézkedés módosítása tárgyában, de egyszersmind a zugirászat kérdésével kapcsolatba hozta a jegyzők magánmunkálatának kérdését. T. ház! Én azt gondolom, hogy sokkal többel tartozik Magyarország annak a közel immár 5000 tagból álló községjegyzői karnak, semmint azt kapcsolatba lehetne hozni a zugirászat kérdésével. Nézzük meg a községjegyzői intézmény történelmének fejlődését, nincs-e az szoros összefüggésben Magyarország politikai és igazságszolgáltatási közigazgatásának fejlődésével? És vájjon a 15. és 16-ik században abban a nemes ellenállásban, a mely az idegen hatalommal szemben kifejtetett a községek részéről, kik voltak a vezetők ? Lent a nép közt épen azok a jegyzők, a kiket ma a zugirászok sorába akarnak, degradálni. Kétségtelen a történelemből, hogy azok a jegyzők ugy is mint tisztviselők, ugy is mint hazafiak biven teljesítették kötelességüket minden időben és minden körülmények közt, (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) sőt ha megnézzük a múlt idők történelmét, még a népek oktatásával is foglalkoztak, mert képességeiknél fogva mintegy kötelezve voltak arra, hogy azt a népet megmentsék a hazának. Hazafiságuk bizonyítékául talán elég lesz annyit felemlíteni, hogy ott látjuk az eperjesi vésztörvényszék áldozatai közt az ottani városi főjegyzőt; s ha végiggondoljuk, hogy mikor török, tatár pusztította az országot, joggal tehetjük fel a kérdést, vájjon a népet, annak jogait és vagyonát sokszor életük koczkáztatásával nem a községi jegyzők védelmezték-e ? Azt gondolom, igen. Avagy az 1848-iki dicső szabadságharcz közepette nem cserélték-e ők fel a pennát legnagyobbrészt a karddal, vájjon egyesületük 1848-ban nem hozta-e áldozatul a haza oltárára azt az összeget, melyet a nyugdíjintézet alapjára szántak? Akkor, midőn ez a jegyzői kar 1876-ban, mikor az 1871-iki községi törvény már életbelépett és hiányai már mutatkoztak, nem önmagának kérte, hanem a köznek, a népnek érdekében kívánta, hogy a kvalifikáczió emeltessék s a fizetés minimális összege 600 forintban véglegesittessék, azt gondolom, nem lehet vádolni azzal, hogy önző czélok szolgálatára akart vállalkozni. (Igaz ! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Vagy nézzük szakirodalmi működésüket. Az ő képességük és képzettségük arányánál fogva el lehet mondani, bogy alig van hazánkban szakirodalom, mely több szolgálatot tett volna a népnek és hazafiasabb irányú lett volna, mint épen a községi jegyzők szakirodalmi működése. Hogy a múltban is megvolt a tekintélyük, csak arra az egy körülményre mutatok rá, hogy az 1786-iki országgyűlésen már közülük két követ is helyet foglal. A lényeg ott fekszik az én t. képviselőtársam határozati javaslatából kifolyólag, hogy ezek a jegyzők a magánmunkálatok teljesítése alól mentessenek fel; ez kezükből vétessék ki. Hiszen ki tesz ez ellen kifogást? Meg vagyok győződve, hogy a jegyzői karnak önuralma, hazafisága, lelkesedése, a közügy iránti érdeklődése őt magát is arra sarkalja, hogy ettől a munkától, mely magánmunkálat czime alatt ismeretes, felmentessék; első sorban saját érdekében, de főleg és leginkább azért, hogy összes tevékenységét és erejét a közjónak szentelhesse. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Érzik és tudják ők is, hogy azok a törvényes intézkedések, törvényre alapított rendeletek, melyek következtében teendőkkel túlhalmozva vannak, immár teljesen lehetetlenné teszik, hogy a közszolgálatot vagy a másikat el ne hanyagolják, s ha a feladatot hiven és becsületesen akarják teljesíteni, a magánmunkálatot mellőzniök kell. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Azonban rá kell mutatnom arra, hogy nem uzurpálják ők ezt a magánmunkálati gyakorlatot. Hiszen 1815-ben a hires bihari statútum egyenesen felhívja őket, hogy ezen írásbeli munkálatokat teljesítsék. De van még régebbi időből is igen érdekes adat. Bács megye egyik községének jegyzőjét 1774-ben már egyenesen kötelezi arra, hogy instancziák írásával foglalkozzék, megállapítván az instanczia Írásának diját 12 krajczárban. Talán nem lesz érdektelen azt a dijlevelet szem elé állítani, mely a magyar irodalom büszkeségének, emlékezetében a nemzet által szoborral megtisztelt Arany Jánosnak szolgálatára vonatkozik. Neki az 1840-től 1848-ig terjedő szalontai jegyzősége alatt e díjlevél szerint javadalma volt: 200 forint, 12 köböl búza, 6 Öl fa, hat szekér széna, lakás, ezentúl a passzusok, végrendeletek stb. írásából folyó jövedelem. Tehát e magánmunkálatra nemcsak jogosítva, de kötelezve is volt. Ha számba veszszük, hogy a törvény alapján alkotott szabály-