Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-521

3.52 S21. országos filé* 1895. deczember 4-én, szerdán. hogy 1683-ban elfogadta Tököli Imre országos biztosságát, és Draskovic? Miklós kezébe tették 3e Tököli Imrére a hűségesküt a dunántúli vármegyék. Sőt tovább is ment ez a horvát ember. Kara Muszíafa hadait Bécs alá kisérvén, kijelentette, hogy Magyarország határai nem a Lajthánál kezdődnek, hanem a Fischa vizénél. Következésképen Ausztriát a Fischa vizéig ide kell kapcsolni, és az osztrák falvaktól és városoktól a Fischa vizéig fel is vette a hűségesküt. Ugyanez a horvát ember szerepelt akkor, a mikor I. Leopold az eperjesi vérpad iszonyataival elrémítve az országot, összehívta az 1.687. évi országgyűlést Pozsonyba, és két kardinális jogot követelt a nemzettől vissza, tudniillik az Endre aranybullája 31-ik czikkében foglalt jus resistendi eltörlését, továbbá a b^abad királyválasztási jog feladását, hogy tudniiuik Józsefet, fiát, ne válaszszák meg királyik, hanem mint született koronás királyukat iu gadják el. Az eperjesi hóhérok mellett műköött az országgyűlés, a mely a mikor a propoicziókat kapta^ csak azt kérte, hogy a király egalább az eperjesi foglyokat bocsássa szambádon. Leopold császár személyesen jelen volt, mikor a propozicziókat felolvasták, s maga kérdezte, hogy az örökös királyságot elfogadják-e mindnyájan? Ekkor megint egy horvát ember, gróf Draskovics Miklós országbíró volt az egyetlenegy, a ki felkelt, és tiltakozva az örökös király ellen, annyira, hogy a trónusán díszben ott ülő Leopold császár megfenyegette koronázási szkeptrumával, ezt kiáltva neki: »Hát te vagy az az istentelen rebellis, a ki az én fiamat született urad és örökös királyodúi elismerni vonakodó] ?« Draskovics Miklóst másnap ágyában halva találták. Nem is történt aztán több tiltakozás, a rendek elfogadták engedelmességgel a királyi propozicziókat. És ottan, t. horvát testvérek, a magyar szabadságnak horvát mártírjai és horvát hősei is voltak, a kik régi testvéries egybeolvadásban csak úgy küzdöttek a jogokért és kitették magukat a veszélyeknek, mint a magyar hősök. Azt mondottam, hogy nem tiltakozott senki többé Draskovics halála után a pozsonyi országgyűlésen azon törvényczikk ellen. Hanem tiltakozott még egy helyütt a magyar Rákóezyárvák horvát édes anyja, a hős Zrínyi Ilona, a ki Munkács várában ágyúk torkával emelt óvást e határozat ellen. Azt gondolom, t. ház, hogy példákúl felhozva, ezen néhány eset is elegendő annak bizonyítására, hogy mennyire összeolvadt a két nemzet a hosszas együttlét következtében, a külön nyelv daczára. Igaz, hogy akkor a latin nyelvnek általános ismerete nagyon elősegítette az érintkezést, de az is igaz, hogy a horvát urak nem tekintették szégyennek, sőt czélszerfínek tartották a magyar nyelvet megtanulni. Példa rá Zrínyi és Draskovics. Viszont a magyarok közül az Erdődyek megtanultak horvátul, noha magyar származásúak voltak. Igen jellemző a történetnek ez a tanulsága. És ha igaz Cicero mondása, hogy ^história magistra vitae*, 'akkor csakugyan tanúinunk lehet abból a tényből, hogy egész Horvát-Szlavonország — a mai területről szólok, noha idevehetnem azokat a részeket is, a melyek ma nem tartoznak ide, a török Horvátországot, a Boszniába bekebelezett részeket is — nyolczszáz vagy ezer esztendő óta él velünk együtt, s ezalatt a hosszú idő alatt csak kétszer sikerűit a horvát nemzetet és a magyart szembeállítani. Igenis, a magyar és horvát egymás ellen nyolcz-, kilenczszáz, sőt ezer év alatt csupán kétszer vont fegyvert. Ebből könnyen levonhatjuk a tanúiságot. Hosszú évszázadok történetének bizonysága szerint egymásra vagyunk utalva. Én is azért azt óhajtom, hogy higgadtan tárgyaljuk a kérdést, legalább a pillanat felhevíílése engem nem fog hirtelenkedésre birni. (Helyeslés jobbfelöl és a báloldalon.) Én a történelem tanulságain gondolkodva akarok ítélni. Ismétlem, ezer év alatt, a mint a történelem tanúsítja, kétszer állott egymással szemben a két nemzet. Ennyi idő alatt, bármily két nemzet élt volna is együtt, sikerűit volna őket legalább kétszer egymás ellen fegyverre szólítani. Ebből az a tanulság, hogy mindkét nemzet jól megélhetett egymással, bizonyára megélhet a jövőben is, ha úgy fogjuk föl a helyzetet mindkét részről, mint a hogy azt én részemről felfogni igyekezem, és a mint Hodossy Imre t. képviselő úr tegnap kifejtette. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Az a kétszeri viszály is idegen mesterkedések által keletkezett, az egyik Rákóczy idejében, a másik 1848-ban. Rákóczy idejében a horvátok eleinte nem idegenkedtek a mozgalomtól, és ha Batthyány bán idő előtt meg nem halt volna, valószínűleg máskép alakúinak a viszonyok. Azonban a bécsi eszközök akkor is ugyanazok voltak, melyeket később az illirizmust felkeltett Metternich felhasznált Gráj idejében. Ezen eszközök akkor a maguk módja szerint igénybe vétettek. Már akkor szervezve lévén a magyar határőrvidék, ott részint katonai parancsszóval, részint zsákmáuynyal való kecsegtetéssel birták rá a népet, hogy a magyarok ellen fegyvert fogjanak. Akkor Rákóczy különösen a szerbekhez, kik még akkor országunk nagyobb területét foglalták el, mint ma, s még a Maros és Kőrös között is laktak, számtalan felhívást intézett, hogy hagyjanak neki békét, hisz az ő szabadságukért is küzdenek. Hiába, a bécsi