Képviselőházi napló, 1887. XXIV. kötet • 1891. junius 5–junius 22.
Ülésnapok - 1887-507
204 &l,? országos ülés 1891. jniita l?-én, sierdán. tehetségéről és magas eruditiójáról oly elismerés sel nyilatkoztam, hogy nem veheti tőlem talán rossz néven, ha mégis némely állításait minden tiszteletem mellett sem követem vakon, hanem az előadott okmányok alapján azokat bírámi iparkodom; (Helyeslés a szélső baloldalon) a mi, azt hiszem, mindegyikünkre nézve megtisztelőbb, mintha beszédét kritika nélkül elhallgatnám. (Helyeslés a szélsőbalon.) Schwarez Gyula t. barátom beszédében tovább menve és az 1687-iki híres két végzeményről szólva, így nyilatkozik: »Maradt tehát garantiáúl a koronázási hitlevélen kivííl a nádorispán elmozdíthatlansága, a fegyveres ellenállási jog és a megyék, ügy, de a fegyveres ellenállási jog már nem illett bele az akkori monarchiába. 1687ben végleg el is töröltetett és egyidejűleg az örökösödési monarchia behozatott.« Minthogy ez a kérdés itt felhozatott, méltóztassék megengedni, — bár ez alkalommal én sem akarok történelmet írni — hogy azzal én is foglalkozzam. (Halljuk.! Halljuk !) Tennem kell ezt azért, mert ez a nagyfontosságú történeti esemény egyszerűen csak odavettetett. Az 1687-iki év eme két nevezetes végzeményéről, melyek alkotmányunkat annyira átalakították, azon adatok alapján fogok röviden szólni, melyeket most már jórészt a külföldi diplomaták jelentéseiből ismerünk, a kik egyrészt Bécsben az udvarnál, részint pedig a pozsonyi országgyűlésen jelen voltak, Azt mondja tehát a t. képviselő úr, hogy a jus resistendi nem illett már bele az alkotmány és a választott királyság keretébe. Nézete szerint legalább nem. De ezzel szemben azt hozom fel, hogy Lengyelországban a szerencsétlen veto-jog sokkal tovább fentartotta magát, Hát én is azt állítom, hogy a modern monarchia keretébe már a jus resistendi bele nem illik; bár ez odáig nem ment, hogy egyesek korlátlan szeszélyeitől tette volna függővé a tanácskozások vagy a határozathozatal lehetőségét, mint a lengyelek vető joga. Azonban volt idő, és pedig több századból álló idő, a mikor a jus resistendi egyike vala azon cardinalis oszlopoknak, melyek hazánkat föntartották; mert valamennyi szabadságháború ebben a törvényben, ebben az artieulusban gyökerezik, Zápolyaitól, annak fiától — ez ugyan a királyválasztás alapjával függ össze, — de még inkább Bocskaitól kezdve Rákócziig, II. Rákóczi Ferenczig, a mi 1687 után volt; ugyanis az 1706-iki béketárgyalások igazolják ezt, hogy még Rákócziig is. T. i. hogy jött létre az 1687-iki két határozat? Mindenki előtt ismeretesek az eperjesi vérpad iszonyai. Azon ürügy alatt, hogy némelyek a Munkács várbeliekkel correspondeáltak, a nemesség virágát Caraifa tábornok a legiszonyúbb kínzásokkal mészároltatta le, sokakat csak azért, mert nagy vagyonuk volt s attól akarták őket megfosztani, mint pl. Radvánszky Györgyöt. Mi volt ennek a czélja? A magyar nemesség megrettentése, megzabolázása. Kétféle eszközzel dolgoztak. Midőn Leopold Buda várát bevette és az országrészeket felszabadította a török uralom alól, ezért a nemzettől elismerést követelt, úgymint az örökös királyságot és a jus resistendi articulus eltörlését. A mint ez ügyben tapogatóztak, belátták, hogy a dolog nem fog menni oly könnyen. Eltekintve attól, hogy Tökölyi még fegyverben állt; hogy Munkácson Zrínyi Hona még erősen tartotta magát és Erdély még separálva volt: a magyar nemesség sem volt olyan, hogy nyakát egy könnyen a járomba hajtotta volna. Tehát két eljárást követtek. A Bécsben lakó tekintélyes urak, nevezetesen egy előkelő magyar nemes, a ki a magyar nemzet szégyenére, megvesztegető volt és a ki magyarságát sokszor megtagadta, herczeg Esterházy Pál nádor, megvette a voksokat azok nagy részétől, a kik Pozsonyba hivatalosak - voltak; részint maga, részint ágenseivel megvétette. Másrészről az eperjesi vérpad azért űzte iszonyúságait, hogy a nemességet, különösen a felső-magyarországi tizenhárom vármegye nemességét, a kik a Rákócziak fészkeiben laktak és a kik a bécsi udvar nézete szerint a leghajlandóhbak voltak rebellióra, megfélemlítse. Tudjuk, hogy 1687 őszén még az eperjesi börtönök tele voltak nemesekkel. Garafa vérbírósága működött még. De volt annyi becsület és erély a rendekben, hogy egyenesen tudtára adták az udvarnak — nuntiusokat küldvén fel, idősb gr. Bercsényi Miklós érsek-ujvári generálist és gr. Zichy István győri generálist, — hogy addig a királyi propositiók tárgyalásába nem bocsátkoznak, míg az eperjesi vérbíróság meg nem szüntettetik és a börtönben sanyargatottak s ártatlanul kínzottak szabadon nem bocsáttatnak. Ez volt e két föltétel, mely nélkül fel akart oszlani az országgyűlés Leopoldnak elvégre is engednie kellett. Kibocsátotta a bebörtönözötteket, de a lemészároltak jószágait az árváknak nem adta vissza. Azután, tudjuk, maga személyesen lejött Pozsonyba, midőn Esterházy ágensei még javában dolgoztak, és ehhez maga a király, Leopold, egész császári nagy hatalmával lépett fel s követelte ama két cardinalis pont: az örökös királyság elfogadását és II. András 31. articulusa záradékának eltörlését. Némán fogadták a rendek e követelést; s midőn az egy gr. Draskovieh országbíró felállott és ellene szólott, Leopold személyesen megfenyegette őt, nagy haraggal mondván : »Hát te vagy az az átkozott makacs, a ki fiamat örökös királyul elfogadni nem akarod ?!« E zordon szavak elnémították az országbírót, a kit is a következő éjszaka ágyában halva
