Képviselőházi napló, 1881. II. kötet • 1882. január 11–február 11.

Ülésnapok - 1881-44

192 44. országos ilés január 23. 1882. hogy ezen aggodalmak jogosak és méltók, mikép lehet eloszlatni ez aggodalmakat ugy, hogy még minket is azon költségvetés megszavazására hívhasson fel; és vájjon hol keresi és hol találja o meg azon gyógyszert, a melylyel bajaink orvosolhatók ? Az elsőre vonatkozólag t. ház, megvallom, hogy a mily meglepő, ép oly felületes azou mód, melyet Jókai Mór ur ezeu jogos és alapos aggodalmaknak eloszlatására használt. Mindjárt beszédének kezdetén ugyanis megemlékezik egy ifjúkori novellájának regényhősére, a komáromi csizmadia-alispánra és ennek „ebadta" Ítéletére s ezzel felderíti a kedélyeket, a felderült kedélyről pedig tudjuk, hogy távozik az aggodalom s ngy látszik, ő tőle is eltávozik a jogos és méltó aggodalom, mert ezzel többé beszédébe a nem foglalkozik. Hogy aztán mennyire komoly az ily aggodalom? E kérdésre én nem felelek. De vájjon a gyógyszert hol keresi? Ugy tesz t. ház, mint a hajdankor egy mythosbeli hőse, ő is társaival együtt elindul keresni azt. Igenis elindul ő is társaival keresni azt és pedig elindul az aranygyapjú mostani hazája, Bécs felé és —• nem én mondom, ő mondja —azon őszinte elhatározással indulnak el, ő és társai, hogy ott ezen jogos és aggodalomra méltó okot szolgáltató deficitet tetemes törlesztések által apasztani fogják. De mikor társaival együtt eljut oda, hol a gyógyszert keresi, ott mit tapasztal? Azt t. ház! hogy ezen újabbkori íabyrintusba, ezen uítévesztobe, a delegatiókba belemenni könnyű dolog, de abból kijutni és pedig győzedelmesen kijutni, ez már uehéz; mert uincs meg az Ariadne-fonal. Pedig, a mint Jókai Mór képviselő ur mondja, azon utté vesztő közepén nem él azon rendkívüli szörnyeteg, a centaurus, melyet Somssieh Pál képviselő ur akként nevezett meg, hogy az „a nagyhatalmi állás utáni vágyakodás" és mégis azon eredményre jut s társaival azt hozza orvosság gyanánt, hogy — a mint ő maga mondja, — azon „horribilis nagy számot, 104 milliót tevő hadügyi költségvetésbői, mely deficitünk valódi okozója, mikor törülni akartak, nem marad fent más hátra, mint „a polai forgótorony". Már pedig t. ház, a mint ő mondja, ha a polai torony nem forog, akkor elvész Fiume és Trieszt, ha pedig ez elveszett, akkor be lesz falazva nem csak Ausztria, hanem Hungária is. És ime ez indoka annak, a miért az általános fegyverkezést folytatni kell. T. ház, azt a hajdan szép és gazdag, ma még nyomorai közt is szeretetre méltó Helénát, Hungáriát befalaztatni s ez által Ubrik Borbála sorsára juttatni én sem akarom; deépen azért, mert nem akarom, nem mentem és nem megyek én, épen azért nem ment és nem fog bemenni e pártnak egyetlen tagja soha bajaink orvoslását keresni azon delegaióba, a mely tulajdonkép bajaink eredeti kútforrása. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Nem mehetünk és nem megyünk mi meggyőződésem szerint orvosszert keresni oda soha, mert onnan mi is azon tapasztalással térnénk vissza, a melylyel Jókai Mór ur; a melyet ő ekként fejezett ki, hogy ő azon szomorú meggyőződésre jutott, hogy a horribilis számú, mintegy 104 millióra tehető hadi költségvetésünket ott apasztani lehetetlen. Vajha t. ház, mikor ők ott ezen szomorú eredményre jutottak és mikor onnan méltó aggodalmainknak eltávolítására nekünk vigasztalásul ezen eredményt hozták; vajha akkor, mikor ennek folytán deficitünk ismét növekedett, a nemzet pedig ez által ismét szegényebbé lett, legalább ők egy tapasztalattal lettek volna gazdagabbakká azon nagy árért és ezt be is vallanak a nemzet színe előtt, hogy mindaddig, míg a jelen rendszer fennáll, míg mi bajaink orvoslását nem itt e házban, nem egy önálló Magyarországban, hanem egy más helyen, a delegatiókban keressük ; hogy mig vérünk, pénzünk és jövőnk felett nem mi magunk és nem kiválólag Magyarország érdekében rendelkezünk, addig t. ház, lehet forgóvá tenni azt, a pólai tornyot, bele lehet rakni azon rettenetes szörnyetegeket, a miket Jókai Mór ur festett, ámde a szintén általa rajzolt azon rettenetes szörnyetegeknél, melyek a sziklák tetején át is mindent össze zúznak, egy sokkal rettenetesebb szörnyeteggel kell nekünk naponként küzdenünk, mely boldogságunkat lerombolja, melynek hitünk, reményünk és emberekbeni bizalmunk áldozatul esik, mely elpusztít vagyonilag, corrumpál erkölcsileg s a mely rettenetes szörnyetegnek a neve „deficit" és a melylyel karöltve jár azon pauperismus, a mely pauperismusnak szülöttje azután társadalmi téren az immoralitás, politikai téren azon corruptio, a melyről jól mondta Yidovich t. képviselőtársam, hogy az ezen rendszerrel született, ezen renderrel él és hitem szerint ezen rendszerrel fog elbukni. (Ugy van! a szélső baloldalon.) És épen ez az oka, a miért én bajaink orvoslását soha azon delegatióban nem kerestem és nem keresem, mert hiszem, hogy soha senki azt ott megtalálni nem fogj&.(Ugy van ! a szélső baloldalon) No t. ház, ezen eredménynyel visszatérve Bécsből Jókai Mór képviselő ur, tovább megy beszédében és felállít egy oly axiómát, a mely ellen kellőleg erős szavakkal tiltakozni e házban én képes alig vagyok. Azt mondja, hogy ő rettegi a szomorú jövőt; e szomorú jövőt igen sötét színekkel rajzolja és azt mondja, hogy ezen szomorú jövőnek okai maguk a népek; azok a népek, a kik a háborút maguk akarják; a kik a kormányokat mintegy reá erőszakolják, bele taszítják ezen háborúnak előidézésébe és folytatásába.