Képviselőházi napló, 1878. X. kötet • 1880. február 20–márczius 9.

Ülésnapok - 1878-215

556 215. országos ülés márczins 3. 1880. felügyelő és tanfelügyelő, mint idegen kényúr, tekintetbe nem veszi a viszonyokat: más helyütt a clique-uralom és pártoskodás által felemelt szolgabírónak incapacitása folytán sóvárognak a a kinevezésért. Ezért azt mondhatom, hogy Alles ist wahr und Jeder hat Reeht — és bármely irányban lesz megoldva ezen kérdés, egy jogosult minoritás sértve lesz. De a conclusio, melyet ebből vonok, az, hogy azon ezer meg ezer jogász, kik az egyetemen évek óta hemzsegnek, rövid időn becses anyagot fognak szolgáltatni a megyei administratiónak, ha szinte választás útján is töltetnek be a hivatalok. Azért ezen kérdés megoldását nem tartom elsietendőnek. Különben, az ellenkező vélemény előtt meg kell hajolni. Igen szép beszédet mondott tegnapelőtt a t. ellenzék egyik vezérszónoka, igaza lehet sokban ; hogy teljesen meg nem győzött, azt állítom, de hogy semmi kételyt nem ébresztett bennem, azt még sem mondhatom. Ezért, ha tőlem függne, azt a közvetítő javaslatot tenném, hogy mint minta-területet, terveinek keresztülvitelére odautalványoztassék neki a Csepel-sziget. {Derültség a jobbóldalon.) Most végzem. {Bálijuk!) A mi a felvetett bizalmi kérdést illeti, sokat hallottunk a kormányba vetett reményekről, csalódásokról, következetlenségről stb., épp ugy az ellenzék iránytalanságáról és utógondoíatairól. Én nem akarok ismételni. A gróf Apponyi Albert által beadott bizalmatlansági indítványra bátor leszek egy rövid megjegyzést tenni, ugyanis azt, hogy a bizalom többféle; van absolut bizalom, van bizalom ad hoc és van eomparativ bizalom. Én a t. barátom részéről az utóbbira látom a felhívást és kénytelen vagyok kifejezni, hogy bizalmam mégis nagyobb a kormányban, mint ő benne és sokkal nagyobb, mint t. képviselőtársam Simonyi Ernőben, ki szintén atyja egy bizalmatlansági votumnak. Különben a budgetet elfogadom általánosságban. (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon.) Bereczky Sándor: T. ház! A múlt évi költségvetési vita alkalmával kijelentettem, hogy én pénzügyeink rendezését s a polgárok terheinek könyítéset, — csupán kiadásaink reductiója nélkül nem hiszem elérhetőnek — s minthogy ezen költségvetés nézetemnek ez irányban sem felel meg, általánosságban sem fogadom el s ez által kijelentem, hogy én a kormányváltozást óhajtom, de nem csupán azért, hogy változás legyen, hanem azért, hogy azok, a kik a jeleninéi jobb állapotot alkotni ígérkeznek, a cselekvésre tért nyerjenek — de őszintén kijelentem azt is, hogy változás esetében is bizalmamat nem ígéretektől, hanem a bevárandó tényektől teszem függővé, — mert a mint Szilágyi Dezső képviselőtársam is tartja, el kell fogadni a várakozás politikáját minden új minister iránt. így már röviden indokolva levén szavazatom, elmondtam a költségvetésre azt, a mit mondani akartam s ha a vita alkalmával felvetett két nézettel szemben nyilatkozni szükségesnek nem tartanám, a becses ház türelmét tovább igénybe nem venném, de ezen nézetek előttem legalább oly fontosak, hogy azokra reflectálni szükségesnek tartom. Az egyik nézet szószólója Kármán Lajos t. képviselőtársam, Mózes idejétől kezdve a mai napig terjedő példákkal kívánta bizonyítani a politikai nézetváltoztatásnak hasznát. Remélem, hogy a t. ház nekem is kegyes lesz időt engedni annak bebizonyítására, hogy Magyarországra nézve, a politikai elvek, nézetek fenntartása előnyös s annak változtatása káros következésű volt. . . . Magyarország függetlenségének megóvásáért Ausztriával szemben, századok óta folyt és foly ma is s folyni fog még nem tudom meddig a küzdelem. Elődeink e küzdelemben egy bizonyos meghatározott, soha meg nem változtatott politikai irányt követtek, követték pedig azon módozat szerint, a melyet a nagy Napóleon alantas tiszt korában egy katonai feladvány megfejtésében ajánlott. A feladvány ez volt. „Miképpen kell egy körülsánczolt várat bevenni?" Nagy Napóleon e kérdést igy oldotta meg: „Annyi katonát kell lelövetni, mennyivel a sáncz megtelik s akkor a hullák testén keresztül az ostromló sereg vonuljon be a várba" — elődeink ezen módozat szerint jártak el, a küzdelemben sok derék hazafi megtört, elvérzett, vértanúhalált szenvedett, — száműzetett, de a politikai álláspont nemzedékről nemzedékre Örökül szállott s a kitartásnak, a politikai irány szilárd követésének eredménye az 1848-diki alkotmány — s hogy ennek birtokába oly rövid ideig maradtunk meg, éppen az volt az oka, mert az az elv, a melynek alapján azt kivívtuk, az az irány, a mely czélhoz juttatott, 1849-ben változást szenvedett. Az 50-es években a nemzet, noha mással, mint passiv fegyverrel nem bírt, ismét az 1849-ben elhagyott álláspontra állott s mert ezen állásponton találták az Ausztriát fenyegető európai események, alkalom adatott arra, hogy a nemzet boldogult Deák Ferencz által szerkesztet s az egész ország óhajtásával ugyanazonos felirattban, Európa és az uralkodó előtt jogos kívánalmait kifejezze; — igaz, hogy ezen jogos kívánalmaink teljesítve nem lettek — de ebből legkevésbé sem lehet azt következtetni, hogy ha elődeink példáját követve, jogainkat részben le nem alkudtuk, részben azok élvezetét el nem napoltuk volna —• épp ugy, mint 1848-ban, el nem jöhetett volna azon kedvezőbb