Felsőházi napló, 1939. IV. kötet • 1943. április 13. - 1944. november 8.
Ülésnapok - 1939-91
Az orszáppyűlés felsőházának 91. ülése 1943. évi december hó 16-án, csütörtökön. 125 A nemzetiségi kérdés a XIX. századnak fenyegető kérdése volt, mely már a reformországgyűlés alatt felütötte fejét. De nemzetiségi kérdés alatt rendszerint egy bizjonyos centrifugális, ja nemaaet egyetemes eszméjétől különválni akaró tendenciát szoktunk érteni. Nem] magyarul beszélő honpolgárok kérdései, ak Iknek semmi elszakadási törekvésük a nemzet zömévH szemben nemi voit, rendszerint nem, osztatott a nemzetiségi kérdés fogalma alá, pedig volt ilyen, így a rutén kérdés is. A Kárpátok keleti terének lejtőin letelepedett és ott élő rutének a szociális és gazdasági kérdés megoldását kérték és sürgették, amialyet a mait században már a fö'ldmívelésügyi minisztérium u. n. hegyvidéki Egan-alkciója sikeresen meg is kezdett és folytatott egészen az ü-szoomlásig. Olyan akeió volt ez, amelyet, ha retrospektive megnézünk, mindannak ellenére, hogy a «geh uralom alatt még az emlékét is Le akarták rombolni, hogy a kezdeméinyiezőre, a magyar állam gondoskodására rá ne lehessen mutatni, romokban bár, de még ma is megvan és irányt adhat a miunikónak abban, hogy a, kárpátaljai! nép jólétié fellendítésére milyen eszközök váltak be. Azon eszközök ezek; ame>lyeket az Egan-akció kipróbált, megtoldva őket azzal, amelyet az, új éra korszelleme vetett fel és ez aiz azóta felfejlődött rutén intelligencia jogos kívánságai kielégítésének! szükségletével. Azt hinné az ember és azt mondják ellene ségeink, hogy a rutén nép inteliektualiitását a magyar elnyomta voilna. Van egy számadat, •amely ezt erőteljesen megcáfoljam 1880-ban a jiépszám uilás szerint ai rutén irmi-olvasni tudók számla ;aüg 8 százalék volt, 1910-ibeu pedig 22 százalék. Ez abszolút számban megdöbbentően alacsony, de ha azt veszem, hogy az analfabétatartalék 1 csak kihalássiai kevesbedik, az iskolakötelesek pedig: átlag a népesség 10—15 százalékára tehetők és látom, hogy harminc év alatt az írni-olvasni tudók száma az eredetinek 300 százalékára emelkedett, akkor olyan nagy eredr ulény volt 1910-ig: 8 százalékról 22 százalékra feltornászni az írni-olvasni tudók számát,. ho<?y ehhez hasonló eredményt egy állam sem tud felmutatni. Az akkori írni-olvasni tudó fiatalság került cseh uralom alá, dé felnőtt egy intelligencia, amely részben a imagyar, részben a cseh állameszme, résziben a foederalizmus, az ukrán izmus, a pánruszizmus és az autonomizmus útvesztőiben tévelyeg. Amikor 1918-ban Jászi Oszkár az ő ú. n. • rutén néptörivényét pronunciálta, a ruténok jobban meg voltak lepve tőle, mint Budapest utcái- Nem tudtak vele mit csinálni, nem kellett nekik. A rutén nemzeti tanácsot csak kormányerőszakkal lőhetett tessék-lássék valamiképpen megalakítani. Semmi szeparatisztikus törekvés ott nem volt. Nem mondom, mintha ma volna» de állítom, hogy ma a rutén, kulturális kérdés komplikájódott és mivel fiatal kérdés, könnyen szélsőségbe tévedhet, tehát óvatosan kell kezelni. Óvatosan, mint minden nemzetiségi kérdést, de speciálisan is, mert a többi nemzetiségi kérdés természetétől különbözik, óvakodnunk kell attól, hogy) a rutén nemzetiségi kérdés kezelésénél talán könnyelműségből, talián elnézésből olyan útra lepjünk, amely annak a népnek egy részét centrifugális erővonalba vonzhatja. Ilyen jelenségről értesültem és ezt a jelenséget kötelességemnek tartom a felsőház előtt a kormány nagybecsű tudomására hozni. Néhai Kozma kormányzói biztos ugyanezektől az intencióktól vezéreltetve megalapította a Kárpátaljai Tudományos Társaságot, amelynek nagy hivatása volna, sőt van is, szolgálja is ezt a hivatást: a népi rutén kultúra szerves fejlesztését, mely rutén kultúrát függetleníteni kell a pánruszizmus, vagy pánukránizmus idegen s/cl lömétől. A páüszl/vizimis veszélyére rámutatni itt felesleges, de aet hiszem; a Kárpátok keleti részén ma mindén olyan tekintet, amely a Kárpátokon túlra néz, a pánszlávizmus veszélyén túlmenően a bolsevizmus többlet veszélyét is magában rejti. Fokozottabb óvatossáigra van tehát szükség. Ha a múlt oroszát említjük, Kárpátalja népe ma» a bolseviki oroszt fogja láítni benne, mert a néptömeg nem disztingvál, j t\ íjul Megjelent egy könyv, amely az objektivikit* megtévesztő látszatával íródott, s amelyhez az előszót a> legnagyobb jóhiszeműséggel Lukinich Imre, a Pázmány Péter Tudomány Egyetiem» történele-mtanáira írta, s ajánlva a könyvet, mint az igazság feltárására kétségtelenül tanulságot jelentő munkát. Egypár szemelvényből meg méltóztatnak majd látni, hogy mdt tartalmaz ee a könyv. Nem gondolhatok mást, mint hogy dr. Lukinich Imre megírta az előszót a majdan megjelenendő könyvhöz és nemi olvasta el azt, mert nem volt ideje rá,, mint ahogy talán a Tudományost Társaság felelőé vezetőinek sem volt erre idegük, yagy ahogyan kikerülte a cenzúra figyelmét iis, amely cenzúrázta ugyan a könyvet, de hogy miként, az teljesen érthetetlen. Ha öszszehasonlítqmi a felolvasandó cenzúrázott részeket Zichy János grófnak ugyancsak cenzúrázott beszédével, azt kell megállapítanom, hogy a zenit és a nad'ir nem áll egymástól olyan távol, mint az a mérték, amelyet a cenzúra ennél a kettőnél alkalmazott. De beszéljen maga a könyv. Tudatában vagyolk annak, hogy citátumokat! olvasni egy könyvből csak nagy óvatossággal szabad, mert az egye« részleteket nem szabad az, egésznek az összefüggéséből kivenni.. Tekintettel voltam erre, és csak néhány olyaa részletet olvasok fel, amely önmagában is beszél. Előrebocsiár tom, ez a könyv egy történelmi munka, amely a XIX. század közepén fennállott vagy keresett orosz-rutén — ahogyan ő mondja: ruszin — kapcsolatokat^ tárja fel. Minden, amit a S'/CJIZÖ in int történelmi tényt ír meg, valóban megtörtént, de ;i beállítás bár ügyes, de tendenciózus. Én a legnagyobb magyar költőnek, Petőfinek is tudnám olyan méltatását adni és olyan költeményeit idézni, amelyeket tényleg ő írt ugyan, de amelyeknek az összeviálogatásával egészen hamis világításban állíthatom! őt a közvélemény elé. Ezt tette a szerző, Bacsinszky Tivadar. A könyv címe »Orosz-ruszin kapcsolatok a XIX. század közepén«. A könyv főképpen a Bach-korszakban és a Bach-korszak után működött Dobrjánszkyval, a politikussal és Duchnovicscsal, a rutének egyik költőjével foglalkozik. Idézi Duchnovicsnak, mint a rutének legnagyobb költőjének a versét (oh voma):
