Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-11-01 / 11. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. november TAMÁSKA PÉTER Magyarország kultúrpolitikája a trianoni korban Az Egyetemi Nyomda a trianoni kor végén, a háborús összeomláskor, 1944-ben adta ki egy kis füzetben Magyarország Kultúrpolitikája címmel geográfiai-statisztikai felmérését. Az első táblán, a világtérképen az ország művelődési kapcsolatai láthatók: a legintenzívebb a kultúrjavak terén a kapcsolat Amerikával és Németországgal volt. Sokat elmond ez a szellemi és tudományos élet irányultságáról, Moszkvát viszont ugyanolyan kis pontjelöli, mint Szófiát. S közben már ajtainkon kopog rasszista s osztályharcos propagandájával Ilja Ehrenburg, s egy év múlva színre lép a Vígszínházi csatával az irodalmi élet magyarországi szovjet perzekutora, a bölcsen pipázó Illés Béla, s Vorosilov marsall így szól a harmincas évek amerikás jelmezeiben pompázó közönséghez az Operaház díszelőadásán:- Uraim, kérem a holnapi műsort. A szovjet-oroszt. Kicsiny nép vagyunk, szorongunk és túl kell élnünk minden hatalmat. De ha a filmeket nézzük, azokból kitűnik, hogy suba alatt pusmogva, mozipáholyban csókolózva ezt hogyan is akartuk: a játékfilmeknek több mint a felét Hollywood adta, s ugyancsak a „banki” túlsúlyt biztosító 51 százalékkal angolszász irodalmat olvastunk. (Sok ponyvát persze, hiszen még Rejtőt is P. Howardnak gondoltuk.) Sok magyar filmet játszottak Ausztriában és Bulgáriában: a kisantant országoknak azonban sem költőink, sem filmjeink nem kellettek. (Noha a szlovák Hviezdoslav, a horvát Krleza vagy a miniszterelnöki posztig nyújtózkodó román Goga magyar példákon újították meg népük irodalmát.) Ugyanakkor - mint a neves New York-i író, Neal Gabler úja Saját birodalom című, Hollywood nagyhatalommá válásáról szóló nemrég megjelent nagysikerű könyvében - a negyedik hatalmi ágat, a média zászlóshajójává előlépett álomgyárat kelet-európai, többek közt magyar zsidók hozták létre. (1917-ben Németország után még mi voltunk az európai szárazföld legjelentősebb filmgyártói, a Tokajhegyaljáról elszármazott Adolf Zukor pedig az amerikai álom megtestesítője lett. A kisantantnak azonban honi zsidóink modem szellemisége sem kellett, mert túl magyarnak találták azt a szcenáriót, amiben mozgott.) Klebelsberg Kuno gróf tehát előrelátó bölcsességgel fogalmazta meg, hogy turisztikával és sporttal, de legfőképp művelődéssel tudunk erőt venni a kisantant szorításán. Ahogy a kommunisták által emigrációba kényszerített kiváló elme, Cs. Szabó László mondta a II. világháború küszöbén: „A Dunavölgy franciái voltunk: gyűlöltek és a nyelvünkön gondolkoztak.” (Olyan nagyműveltségű miniszterelnököknek, mint a „csehszlovák” Hodzsa, a szerb Pasics, az erdélyi Vaida-Voevod vagy Groza, s az egyetemeinken végzett szláv és román elit értelmiségüknek ez némi undorral, de könnyen ment.) A gróf reformjainak köszönhetően Horthy Magyarországa közel annyit költött a tudásra, mint az utódállamok művelt miniszterei szuronyokra és géppuskára. A csalóka, a Nyugat által majmolt cseh demokrácia sem áldozott annyit kultúrpolitikára a költségvetésből, mint mi. A gazdasági világválság közepén, 1930-ban is megelőztük őket az oktatási-kulturális büdzsé nagyságában, s érdekes, hogy Jugoszlávia csak egyetlen egyszer, 1932-ben közelítette meg a néha a csehekkel is rivalizálni próbáló Romániát. A görögkeleti egyház térhódítása a Romániához csatolt Székelyföld három magyar többségű vármegyében viszont óriási volt. Az 1910-es adatokban szereplő 22 plébánia száma 38-ra nőtt, s 29-ről 44-re szökött fel a templomoké. (Mi egyetemet építettünk Szegeden népszövetségi kölcsönből, ők pedig ugyancsak népszövetségi pénzen elkezdték hagymakupoláikkal átírni Erdély történetét.) Az ími-olvasni tudók száma e drámai időkben különös képet mutatott. Durván: a II. világháborúban fölhasadó örvény előtt egyértelműen magyar kultúrfölényt az átlagember szintjén is. 1930-ban Csehszlovákiában az úni-olvasni tudók aránya a lakosság számához viszonyítva 763, Magyarországon 79,4, Romániában 46(2, Jugoszláviában 38,8 százalékot tett ki. A nemzetközi téren is híres magyar mérnöki tudományt s az iskolázott szakmunkás gárdát majd csak a moszkvai álpuritanizmus, a néhány alapműveleten alapuló népgazdasági tervezés fogja gúzsba kötni. Az egyetemi hallgatók számában az ország 1930-ra utolérte Csehszlovákiát, míg a másik két kisantant ország mutatói alig jobbak, mint az észak-afrikai francia gyarmatoké. Mára a kisebbségi sors elhalványította a nagy- és dédapák emlékezetét: a magyar értelmiség számaránya az összes utódállamban alacsonyabb a lakosságon belüli kisebbségi súlyához viszonyítva, mint lehetne. Mondhatjuk azt is, butábbak lettünk, mint a privilegizált többségi nemzetek polgárai, amit a mindennapok során az orrunk alá is dörgölnek. Cuius regio, eius natio - idézhetnénk a vallásháborúk korából némi változtatással átvett szlogent: Akié a föld, azé a nemzet. Fölsorolva is hosszú csak azoknak a színházaknak a száma, amelyeket a Felvidéken hagytunk: Pozsony, Nagyszombat, Trencsén, Pöstyén, Nyitra, Léva, Komárom, Losonc, Selmecbánya, Késmárk, Lőcse, Igló, Kassa, Eperjes és Bártfa, s a pozsonyi vagy kassai szlovák nemzeti színházhoz képest a lágymányosi híd lábánál épült betoneklektika, az új Nemzeti bizony szegényesnek mondható. (Nemrég megnéztem a temesvári magyar színház egy próbáját: a szobácskányinál valamivel nagyobb próbahelység tele volt emberrel. A bálteremnyi, velük együtt működtetett német színházban Brechtet játszották, amely lerobbantságában szinte maga volt a díszlet a Koldusoperához. A A rettenet és rettegés idejét élte Ceausescu Romániájában az erdélyi magyarság, amikor 1986-ban, mint mondani szokás, bombaként robbant egy Magyarországon az idő tájt megjelent tekintélyes történelmi munka, a háromkötetes Erdély története. A mű, amely a történelem előtti idők településeinek bemutatásától a trianoni békeszerződés megkötéséig tudományos alapossággal tárja fel Erdély korszakait, nem csupán a román történetírás hamiskártyásait leplezte le, de óriási fejtörést okozott a román diplomáciának éppúgy, mint a politikai rendőrségnek. Túlzás nélkül mondható, az életét kockáztatta az, aki a történelmi igazság terjesztése végett megkísérelte átcsempészni a határon a Köpeczi Béla akadémikus-történész főszerkesztésében megjelent munkát. A román politikai diplomácia minden időben nagy súlyt fektetett arra, hogy Erdély hovatartozásáról a maga szempontjából kedvező irányba befolyásolja a tudományos és laikus közvéleményt. Hatalmas erőfeszítésekkel mára elérték azt, hogy a világ valamennyi nagy enciklopédiájában Erdély mint ősi román föld szerepel. Romániának az ország legválságosabb gazdasági helyzetében is mindig akadt arra pénze, hogy különböző költséges kiadványokban, diplomáciai fogadásokon, erőszakolt alkalmankénti emléküléseken, fényképkiállításokon a világ tudatába égesse vélt igazát. Ez a valóságosként beállított hamis legenda látszik most szertefoszlani azzal, hogy a közelmúltban, a nyugati szórványmagyarság anyagi áldozatvállalásával és némi hazai szellemi hozzájárulással megjelent e tekintélyes történelmi munka angol nyelvű változata. A műnek e világnyelven való megjelentetése reményeink szerint ráirányítja majd a tudományos világ fő, a tőlünk örökölt, s romános homlokzatúra átépített fő színház pedig- Temesvár operát is tudó büszkesége- szinte létével tette nevetségessé a német és magyar színikultúra görcsös kapaszkodását a megszűnés ellen.) Az egy középiskolai tanárra eső lakosságszám Magyarországon és Csehszlovákiában a harmincas évek elején ezer körül mozgott, a román és a jugoszláv királyságban 1800 körül: nálunk jó kezek igazgattak jóval kevesebb tanulót. Ha a népiskolai termek számát nézzük - a pusztaszeri skanzenben meg is csodálhatjuk a jól felszerelt klebelsbergi népiskolát -, a visszatért területek és az anyaország számai sokat elárulnak arról, hogy ez a visszatérés „szellemtörténeti” szempontból épp idejében történt. Míg itt az ezer népiskolai tanulóra jutó tantermek aránya 19.8, addig a visszacsatolt Felvidéken 16,1, Észak-Erdélyben 15,6 és a Délvidéken 14,3 volt. Ugyancsak 1942-es adat: a száz tanítóra eső tanítói lakások aránya a sokat ócsárolt Horthy Magyarországon 41,4, a masaryki örökségen 28.9, a két balkáni királyságén pedig 29,7 ill. 31,7 százalékot tett ki. A tanulók aránya, akik nem tanulhattak anyanyelvükön, a harmincas évek végén s a területi visszacsatolások után a következő „törzsi-táji” képletet mutatja: a Felvidéken 30, illetve 19,6, a Délvidéken 38, illetve 22, Észak- Erdélyben 21,9, illetve 4,3 százalék. Azaz a háborús Magyarország nagyvonalúbban bánik az oktatás szintjén a visszakerült, s most kisebbséggé vált nemzetiségeivel, mint a Trianonban kapott magyar lelkekkel a román Hohenzollemek, a szerb Karagyorgyék és az olyan demokraták, mint Masaryk vagy Benes. E kisebbségek előbb tanulhattak anyanyelvükön a magyar éra alatt, mint a magyarok a szláv-román „paraszti” demokrácia alatt. Ami pedig Kárpátalját illeti, ott a magyar kormányzat figyelmét a történelmi igazság rút elferdítésének tényére. E reményekre jogosít fel, hogy kevéssel az angol nyelvű Erdély története I. kötetének megjelenését követően Keith Hitchins, az Illinois-i Egyetem (USA) történész professzora máris számunkra kedvező recenziót írt a műről. Dolgozatában egyebek között kifejti például, hogy bizonyítottnak találja Makkai Lászlónak az archeológiái leletekre és a földrajzi nevek etimológiájára támaszkodó érveit. Azt, hogy Erdély területén, a magyarok bejövetele előtt gótok. hunok, gepidák, avarok és szlávok éltek, s nem helytálló az a román hivatalos álláspont, miszerint e területen a Romai Birodalom bukása után visszamaradt úgynevezett „romanizált lakosság” vert tanyát. Makkait helyeselve a történész professzor is a XIV. századra teszi a románok megjelenését e térségben, amikor a tatárjárás, majd a törökök elleni harcok a magyarokat és a székelyeket nagyon megritkították. Akkoriban kezdődött meg a románok beszivárgása és fokozatos betelepülése a még lakatlan, vagy azzá vált területekre. Ezzel szemben a román hivatalos álláspont kitart a dáko-román folytonosság elmélete mellett. A tudományos munka angol nyelvű kiadását a torontói egyetem keretében működő Magyarságkutató Intézet kezdeményezte. Kezdeti lépésként a budapesti Akadémiai Kiadóval, az eredeti munka megjelentetőjével vették fel a kapcsolatot, megszerezve az angol nyelvű kiadás jogát. Az előfordítás munkálatait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem angol tanszékének munkatársai végezték Szafkó Péter professzor irányításával. A fordítás véglegesítését a torontói egyetem politikatudományi tanszékén végezték Kovrig Bencének, a tanszék nyugalmazott vezetőjének közreműködésével. A mű lektorálását ugyancsak Kovrig Bence vállalta. nemcsak az oktatásban volt nagyvonalú, de a kormányzati kétnyelvűséggel s a hegyvidéki, a ruszinoknak szánt beruházásokkal az autonómia európai mintáját próbálta megteremtem. (Már 1918 előtt, a dualizmus idején is a járási jegyzőknek nemzetiségi területen vizsgázniuk kellett kisebbségi nyelven, pengőnkön ott voltak a feliratok az ő nyelvükön is, s ha patikáriust keresett egy-egy kisváros a Felvidék tótok lakta részén, feltételként kötötték ki a német és a szlovák nyelv ismeretét. Az annektált Bosznia-Hercegovina olyan kisebbségi statútumokat kapott 1913- ban, ameddig ma sem merészkedik el az Európai Unió.) Márai kassai regényében, a Féltékenyekben már csak a kisebbségnek a temetőkben szívósan védekező halottaitól fél a hódító. Hozzátehetnénk, a magyar futballtól is félhetett, hiszen válogatottunk - 1938 feszült és drámai légkörében - Párizsban világbajnoki döntőt játszott a szerencsésebb Itáliával, s 1954-ben is csak Rahn lövései - amelyek egy-egy V-2 erejével vágódtak Grosics hálójába - mentették meg a világot attól, hogy a húszas évektől virágkorát élő s irigyelt magyar futballiskola ne csak egy sporttörténeti epizódként, afféle kései kalandozásként” vonuljon be a sport világtörténetébe. S félhetne a hódító még most is - ha a magyar külügyminisztérium magyar szellemiségű lenne, vagy egyáltalán csak tenné a dolgát - a régi statisztikáktól, s az 1919-ben Saint-Germaine en Laye-ben, a trianoni béke előfeltételeként elfogadott kisebbségi pontok betartatásának állandó hangoztatásától hivatalosan, magyar részről. Erről azonban legfeljebb az elhallgatásra ítélt Székely Nemzeti Tanács beszél. Magas volt a templomállvány, amit felhúztunk, s talán csak ezért látjuk, milyen meredeken csúszott le róla a mi Közép-Európánk. E hatalmas, 2635 oldalas munka fordítása valamivel több mint egy évtizedet vett igénybe. A kiadáshoz szükséges anyagiakat a Kanadai Magyarságért Alapítvány, a Calgary-i Széchenyi Társaság és a torontói Rákóczi Alapítvány állták. Az ezer példányban megjelent munkát az Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány (USA) irányításával, Király Béla professzor felügyeletével a New York-i Columbia Egyetem könyvműhelyében nyomtatták ki. A nagy port felvert eredeti mű megjelenését követően előbb 1987 októberében Debrecenben, majd 1988 februárjában Bukarestben tartottak történész konferenciákat magyar és román kutatók részvételével. Az angol nyelvű fordítás megjelenése után várható, hogy az ezeken a vitafórumokon elhangzott érvek és ellenérvek most már nemzetközi tudós társaságokkal kibővített konferenciákon folytatódnak a jövőben, ezzel is segítve a tisztázás, az igazságkeresés folyamatát. Nemrégiben a Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetemen egy konferencia keretében a Magyarországra akkreditált külföldi nagyköveteknek mutatták be a munka angol nyelvű változatát, s a résztvevőket a mű egy-egy példányával (ára 300 kanadai dollár) is megaj ándékozták. A terjesztés és népszerűsítés további folyamata a magyar politikai diplomácia egyik legfontosabb feladata. Ha ennek eredményesen tesz eleget, akkor talán megváltoztatható a világban kialakult általános vélekedés, miszerint Erdély ősi román föld - mert egyelőre ez az álláspont tartja magát. Példa erre, hogy hetekkel ezelőtt az egyik általunk is fogható tv-csatornán egy francia diplomata, mint szláv népcsoportról beszélt a magyarokról. Palatkai Tibor Mérnökeinket a II. világháború is jól vizsgáztatta. Az angolszászok legnagyobb bombázásaikkal alig tudták egy-egy napra megbénítani vasúti csomópontjainkat. Pongrácz György, a felvidéki Magyardiószegről származó öreg mérnök barátom Gépesített tatárjárás Közép-Európában című, most megjelent kis opusában erről a nagy erőkkel vívott, egyenlőtlen légi háborúról is írt. Megdöbbentő - jegyzi meg -, milyen kiválóan álltak helyt repülőink az angolszászokkal szemben: mindez elképzelhetetlen lett volna magas műszaki kultúra nélkül. „Minden elismerés a magyar vadászrepülőknek - írja -, hiszen hol az orosz fronton tevékenykedtek, (hol) még aznap a berepülök a hatalmas angolszász túlerővel vették fel a küzdelmet... A magyar vadászok és a légvédelem több mint 100 db., négymotoros B24-es Liberátort, B17-es Flying Fortresst, P38-as kéttörzsű Ligthning és Mustang, és nagyteljesítményű H motoros Thunderbolt vadászgépet lőttek le.” Jelképesnek mondható megtervezett s ránkkényszerített romlásunkban, hogy a „felszabadulás” után a Ferihegyre vezető gyorsforgalmi út mellett 1944-ben Junkersek gyártására felhúzott üzemcsarnok egy, a korai ipari forradalom fonóipar szintjére süllyedt le: Vass Zoltán, a Gazdasági Főtanács elnöke Manchesterben vásároltatott ócskavasként eladásra hirdetett 1864-es gépparkot fonalgyártásra. A kubai forradalom megszilárdulása után pedig stílusosan néger lányokkal töltötték fel a magyar nőkben megcsappanó létszámot... Az ideológiával is baj van. Dél-Korea ma ipari nagyhatalom, de csak a két háború közti időben beszéltünk népéről s magunkról a fehér hunok kapcsán egyfajta megfogható rokonságról. Pedig bennük mélyen élt ez a rokoni tudat még 1956-ban is, amikor a budapesti harcokban résztvevő s Ausztriába menekült észak-koreai diákokat Szöul fogadta be. 1957 tavaszán Derecskey Károly a menekült magyar diákok küldöttsége élén ott járván, a müncheni Új Látóhatár 1960 május-júniusi számában közölt útirajzában a következőket írta: „A magyar nép - így a magyarokat támogató egyetemi gyűlés koreai szónoka - ázsiai eredetű rokona a koreainak, és ez a két nép barátságának az alapja. (Koreai tartózkodásom alatt különböző megfogalmazásokban még jó néhányszor hallottam ezt. A koreaiak büszkék, hogy a kelet-európai népek közül éppen a velük rokon magyar nép lázadt fel.) Aztán képeket mutogatnak. Valóban megható képek. Százezres tömeg Szöul főterén, magyar és koreai zászlókkal, függőleges szalagokra pingált jelszavakkal. Behoznak egy ládát ...” s elmagyarázzák, hogy....az aláírók önkéntesnek jelentkeztek: részt akartak venni a szabadságharcban. Most ünnepélyesen átnyújtják a kötegeket annak bizonyítására, hogy a koreai nép mindig kész a magyar nép szabadságáért meghalni.” Elgondolkoztató, nem? Az a Magyarország, amelynek legjobb elméi a nemzethalál rémképével viaskodnak a 21. század kezdetén is, nem képes még tudományos szinten sem gesztust tenni az ismét a világ közepévé váló Ázsia felé, megmaradásáért. Nem kéne a hivatalosságnak arra gondolnia, hogy a szinte nem is létező szlovén vagy szlovák nemzetet az mentette meg a 20. század elején, hogy sorsát a nagy testvérhez, Oroszországhoz és a pánszlávizmushoz kötötte? Főképp akkor, amikor az uniós demográfusok rémképe az, hogy az a két százalék, amit az unió cigánylakossága most Románia és Bulgária csatlakozásával az össznépességen belül képezni fog, pontosan annyi, amennyi az európaiak aránya lesz a világ lakosságához képest két emberöltő múltán. Ha még lenne klebelsbergi kultúrpolitika a tájainkon, akkor nem tartanánk megmosolyogtatónak azt a harmincas évekbeli mondást, hogy Magyarország Ázsia aranyozott Hegyű lándzsája Európa szívében, még akkor is, ha zsidó kabarettistáink ezt egy kicsit lejjebb, a fenéktájra helyezték. Erdélyi trilógia Megjelent az Erdély története című mű angol fordítása
