Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-10-01 / 10. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. október Mi lesz veled, Magyar Szó? A hír - kihüvelyezve, lecsupaszítva - így hangzik: áthelyezik a Magyar Szó szerkesztőségét Újvidékről Szabad­kára. Kívülről és messziről nézve nem nagy a hírértéke a dolognak: a két vá­ros mindössze száz kilométerre van egymástól, s a Magyar Szó innen is - Bácska déli részéből -, onnan is - Bácska északi részéből - ugyanannak a délvidéki magyar kisebbségnek az életéről szól, ugyanannak az olvasókö­zönségnek. Közelebbről nézve azon­ban korántsem ilyen egyszerű az ábra. A délvidéki magyarság második világháború utáni első és máig egyet­len napilapja 1945-től viseli a Magyar Szó nevet. Szabad Vajdaság néven indult Újvidéken, 1944. december 24-én, Kék Zsigmond főszerkesztő, valamint Gál László, Lévay Endre és Máj tény i-Markovics Mihály szer­kesztésében, s nem egészen egy év múlva változtatta meg a nevét Ma­gyar Szóra. Több mint hatvan éves fennállása óta hosszú és tekervényes utat járt be. A kommunista hatalom szócsöveként kezdte, a titói bárso­nyos diktatúra kiszolgálójaként foly­tatta, volt a nacionalizmus, a dogma­­tizmus, a klerikalizmus és egyéb „osztályidegen” ideológiák elleni küzdelem élharcosa, s lett belőle a délvidéki magyarság folyamatos tá­jékoztatásának legfőbb szerve, szel­lemi kincseinek felmutatója, a nem­zeti alapú politikai szerveződés je­lentős műhelye, fennmaradásunk egyik letéteményese - a szórványo­sodé magyarság déli szellemi végvá­rainak egyik legfontosabbika. Sorsáról és arculatáról kezdettől fogva Újvidéken, a tartományi fővá­rosban döntöttek. Volt idő, amikor a leghitelesebben szóló magyar nyelvű sajtóterméknek tartották, amikor je­lentős állami támogatás birtokában az összmagyarság „legnagyobb” (terje­delmileg) lapjává nőtte ki magát, irigylésre méltó színvonalú munka­társgárdát nevelve fel, illetve gyűjtve maga köré, hogy utóbb „kegyvesztet­ten”, önfenntartásra ítélve, ilyen­olyan privatizáció célpontjaként a puszta létéért, fennmaradásért legyen kénytelen küzdeni, s hosszabb-rövi­­debb ideig „tetszhalotti” állapotba is kényszerüljön. Egyik ilyen lenni vagy nem lenni léthelyzetében született meg a ma­­gyarellenességét mind kevésbé lep­lező, a kisebbségi kultúrák és tájékoz­tatás támogatásáról hallani sem akaró szerb politikai vezetés részéről az a döntés, amellyel a Magyar Szó ala­pítói (értsd tulajdonosi) jogát átruház­ták a Magyar Nemzeti Tanácsra, a vajdasági magyar nemzeti közösség legfőbb képviseleti szervére. Ez pe­dig most, szeptember 22-én olyan (történelmi) döntést hozott, amely a lap életben tartásának jelszavával, egy nagyszabású átszervezés szövegkör­nyezetében, lényegében áthelyezi a Magyar Szót Újvidékről Szabadkára. A nyáron ugyanis készült egy át­világítás a lapról, amely többek között megállapítja, hogy noha a Magyar Szó monopóliumhelyzetben van a Délvi­déken és célközönsége körülbelül 300 ezer lelket, illetve körülbelül 100 ezer háztartást számlál, eladott példányai­nak száma a 90-es évek elején elért csütörtöki (TV-melléklet) és vasárnapi 50.000-ről 25.000-re, a többi napokon pedig mindössze 4.500-ra csökkent. Felrója továbbá a lap szerkesztőségé­nek, hogy nem készült fel az Internet és a műholdas televíziós tájékoztatás robbanásszerű térhódítására, az állami támogatás csökkenésére és a piaci ver­senyhelyzet kialakulására. Tetézte a bajt a Magyar Szó Lapkiadó Kft. me­rev szervezeti struktúrája, az alkalma­zotti létszám szükségtelen halmozó­dása, a „konzervatív” szerkesztéspoli­tika, valamint az, hogy „a foglalkoz­tatottak életkorának szerkezete nem biztosítja a lap minőségének folyto­nosságát” - szögezik le az átvilágítás készítői. Az átvilágítást egy közvélemény­kutatás egészítette ki, melyet öt vá­rosban, Szabadkán, Zentán, Magyar­­kanizsán, Óbecsén és Topolyán foly­tattak le, 600 megkérdezettel, s amelynek megállapításai a követ­kezőkben foglalhatók össze: a meg­kérdezetteknek csupán 15 %-a olvassa naponta az újságot; 52 %-uk pénz­ügyi okokból nem veszi meg a lapot naponta, és az olvasóknak csaknem a fele több helyi jellegű hírt, kerté­szetről vagy sportról szóló írást sze­retne olvasni. A felmérések alapján a Nemzeti Tanács a következő intézkedéseket véli szükségesnek: a munkavállalók számát 35%-kal kell csökkenteni; te­matikus szerkesztőségeken alapuló új szervezési struktúrát kell bevezetni; a szerkesztőséget fel kell fiatalítani; a belpolitikai rovat szerkesztőségét, il­letve az egész úgynevezett deszket Szabadkára kell áthelyezni, a figyel­met a magyar lakosságú területekre kell összpontosítani stb. Nos, igen, a magyar lakosságú te­rületek... Azok kedvéért, akik nem ismerik a helyi állapotokat: a délvi­déki tömbmagyarság Bácska északi részein él, nagyjából a trianoni or­szághatár, a Duna, a Tisza és a Ferenc József csatorna közti területen. A Bánságban, Baranyában, Kelet-Szla­vóniában, a Bácska déli részein és a Szerémségben élő magyarok részben már az első, majd a második világ­háború óta, részben csak az utóbbi év­tizedekben bekövetkezett migrációk és célzatos betelepítések következté­ben szórványsorsba kerültek. Maga Újvidék sem etnográfiai alapon, in­kább politikai meggondolásból lett a délvidéki magyarság szellemi köz­pontjává, itt indul útjára, mint emlí­tettem a Magyar Szó 1944-ben, itt je­lenik meg a HÍD folyóirat 1947-től, itt kezdi meg működését 1949-ben az Újvidéki Rádió, 1957-ben a Forum lap- és könyvkiadó vállalat, itt alakul meg 1959-ben a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, 1976-ban a Hun­garológiai Intézet, 1973-ban az Újvi­déki Televízió, s ugyanebben az év­ben az Újvidéki Színház, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Lehet rajta vitatkozni, hogy helye­sen tette-e a magyar politikai és kul­turális elit, amikor Újvidék fejleszté­sét erőltette, hogy mennyiben történt mindez a határ menti fekvésénél fogva jó ideig elhanyagolt Szabadka rovására. Lehet rajta vitatkozni, hogy az újvidéki központú tájékoztatás, felsőfokú oktatás, lap- és könyvki­adás mennyiben tükrözte a délvidéki magyarság egészének életét, kultúrá­ját, mennyiben szolgálta a magyar közösség egészének érdekeit. Egy va­lamin nem lehet vitatkozni: ha nin­csenek ezek az intézmények, illetve nem ott vannak, ahol vannak, rég le­törölhettük volna Újvidéket a ma­gyarság térképéről. Maradjunk azonban a tényéknél. Az utóbbi húsz évben, mióta le­hetőség nyílt a nemzeti önszerve­ződésre, illetve mióta ennyire kié­leződtek a nemzeti-nemzetiségi vi­szonyok a Vajdaságban, a délvidéki magyarság társadalmi, kulturális és politikai életének súlypontja átkerült Eszak-Bácskába, pontosabban Sza­badkára. És a legerősebb délvidéki magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség köré tömörülő jelenlegi elit elérkezettnek látta az időt, hogy átte­lepítse a helyi magyarság egyetlen napilapját Szabadkára. (Egyelőre csak felében-harmadában, de min­denki előtt világos: később teljesen.) A politikai-kulturális elit érveit I egyik kiemelkedő képviselője, Dudás Károly, a Hét Nap főszerkesztője a következőképpen foglalja össze: „... a Magyar Szó esetében halaszthatat­lan átszervezésre van szükség, még­pedig kizárólag egy mostaninál jobb, olvasóközelibb, a vajdasági és egye­temes magyarság életével, valós gondjaival, az ország és a világ dol­gaival elmélyültebben, körültekintőb­ben, színvonalasabban foglalkozó magyar napilap megteremtése érde­kében.” Dudás a kulcsszót is ki­mondja: nem csupán magyar nyelvű, hanem magyar szellemiségű lapot szeretnének, ezt pedig csak Szabad­kán lehet megcsinálni. „Nyilván a Magyar Szó is nagyobb biztonságban lenne természetes közegében, ott, ahol olvasói többségben élnek, ahol vannak még magyar többségű önkor­mányzatok, ahol karnyújtásra az anyaország, Európa... Nagyobb esé­lye lenne a fejlődésre, a felemelke­désre.” Nehéz volna vitába szállni Dudás bármelyik érvével. Bizony jó volna, ha lenne a délvidéki magyarságnak egy | színvonalasabb, olvasóközelibb, ma- j gyár szellemiségű, szilárd alapokon álló, fejlődőképes napilapja. De vajon biztos-e, s mi a garancia rá, hogy ezt Szabadkán kell/lehet megcsinálni? Va­jon egy belgrádi cég átvilágítása, vagy a körülbelül 150 ezer lelket számláló tömbmagyarsághoz intézett körkérdés megfelelő, egyedül üdvözítő, a másik j 150 ezres szórványmagyarság érdekeit is szem előtt tartó válaszokat adhat-e az átszervezés hogyanjára-mikéntjére? Vajon megengedheti-e magának a dél­vidéki magyarság, hogy egyetlen dön­téssel létbizonytalanságba sodorjon százvalahány értelmiségit, a Magyar Szó jelenlegi munkatárs-gárdáját, amely, mellesleg, nem is biztos, hogy olyan nagyon „öreg” és betokosodott? Vajon szabad-e úgy orvosolni egy bajt, hogy elveszem a beteg közeléből a vitamint vagy a fájdalomcsillapítót? És végül, de nem utolsósorban: szabad-e egy fogyatkozó nemzetnek feladnia a végvárait? Szilágyi Károly Új ferences gyermekotthon nyílt Szovátán Megnyitotta kapuit Böjté Csaba alapít­ványának tizedik intézménye, a szová­­tai Szent József Gyermekvédelmi Köz­pont. Az otthon a magyar gyermekek ajándéka erdélyi testvéreiknek. Böjté Csaba atya a magyar püs­pökkari konferencia gyűjtésének be­vételéből 2002-ben vásárolt telket Szovátán, hogy újabb gyermekotthont építsen. Az építkezést időközben egy tűzvész hátráltatta, de a támogatók összefogásának hála a ház sikeresen újjáépült, hogy otthont adjon a családi élet biztonságát nélkülöző gyerme­keknek. „Szováta nekem azt jelenti, hogy az emberi összefogásnak mekkora ereje van, mekkora hatalma van. Nem vélet­lenül választottuk a Szent József nevet, mert én úgy gondolom, hogy Kis Jézust Szent József nem azért nevelte fel sze­retettel, mert a test és a vér kívánságából született, hanem mert Isten akaratából lett ő a Kis Jézus apja. És én ilyen józsefi apaságban, anyaságban hiszek, és azt szeretném, hogy üyen szent család le­gyen itten, tehát Isten akaratából fogad­juk be mi a gyerekeket” - mondta Böjté Csaba ferences szerzetes. Szováta népe és a városvezetők po­zitívan fogadták az intézményt, s ígé­rik, minden lehetséges eszközzel támo­gatják a Szent Ferenc Alapítvány gyer­mek- és nemzetmentő munkáját. Mint Péter Ferenc, Szováta polgár­­mestere nyilatkozott: „Az a rengeteg gyerek, aki itt olyan feltételek közt tud tanulni, és olyan feltételek közt tud fel­készülni az életre, amit másképp nem kaphatott volna meg, nem is annyira Szovátának nagyon fontos, szerintem, hanem az erdélyi magyarságnak. Én úgy érzem, hogy ezáltal mi is kaptunk egy lehetőséget, szovátaiak, hogy tehes­sünk valamit az erdélyi magyarságért, tehessünk valamit a testvéreinkért.” A központban majd száz gyermek­nek jut hely. A rászomlók, miután bir­tokba vették új otthonukat, büszkén mutatták lakrészeiket mindenkinek, így az újjáépítést segítő győri püspök­nek, Pápai Lajosnak is. A szovátai Szent József Gyermekvédelmi Köz­pont szinte már az átadás napján meg­telt, ám továbbra is nyitva tartja kapu­ját minden kopogtató, szerencsétlen sorból jött gyermek előtt. DOMONKOS LÁSZLÓ Trianon néz be minden ablakon Minden idők egyik legnagyobb magyar gondolkodója szerint az embernek „az egész korhelyzetet kell a szervezetében feldolgoznia, s az ebből kialakuló érzése az, ami igaz vagy hamis, s eldől egy szel­lem igazsága vagy hamissága. A legiga­zibb gondolatok: tévedések, s a legna­gyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever.” Igen: a közérzet - kulcsszó. Németh László pedig így folytatja gondolatme­netét: értelmezésében a korok minden­kori közérzete a korok pszichológiája. Az a lélektani alapvetés, amely stílust és kol­lektív érzeményt egyaránt meghatároz. Csoóri Sándor ezt úgy fogalmazta meg: ez a közérzet „a kalandozásra vagy az el­vonatkoztatásokra hajlamos ész józanabb ellenőre.” Ezt a hűvös és kérlelhetetlen ellenőrt, korhelyzetünket-közérzetünket a husza­dik század több mint kétharmadában - és ma, egy új évszázad és egyben egy új évezred első évtizedében is - Trianonnak nevezik. Ez a közérzet, ahogyan az egyik kiváló délvidéki magyar értelmiségi, a költő-szociográfus Tari István megfogal­mazta: határok szabdalta közérzet. Vagy ahogyan egy másik, szintúgy nagyszerű délvidéki magyar szellemi ember, a ki­váló pap-költő, Bogdán József egyik igen jó versében egyetlen sorral kifejezte: Tri­anon néz be minden ablakon. Az elszakított területeken olykor szinte döbbenetes váratlansággal és bi­­zsergető örömet nyújtó nagyszerűséggel születnek olyan kollektív szellemi telje­sítmények, amelyek nemcsak a magyar­ság kivételes intellektuális kvalitásait, de időnként meglepően erőteljes akaratere­jét, hagyományos szívósságát és jófor­mán hihetetlen (igaz, alkalmi) egység­frontba tömörülő képességét bizonyítják. Azon a Délvidéken, ahol a magyarság­­tudat elvesztése terén talán a legször­nyűbb a helyzet a kommunizmus évtize­dei után, ahol az ostoba, bendősoviniszta nosztalgia a titói „aranykor” után még vezető értelmiségiek és Magyarországra immáron több mint egy évtizede áttele­pült, értelmesnek mondott szellemi em­berek körében is lépten-nyomon tapasz­talható, ahol a legnagyobb arányú volt a beolvasztás és a vegyes házasságokba, testvériség-egység-maszlagba és talmi kirakat-csillogásba csomagolt magyar­ság-megsemmisítés - nos, éppen itt jött létre még 2001 -ben talán az egész Kár­pát-medence egyik legigényesebb, esz­meileg legkoherensebb, legbátrabb és legokosabb közéleti folyóirata, az A rács. Amely rövid időn belül gyakorlatilag a teljes, a Délvidékhez kötődő magyar szellemi elitet egyesítette - élmény­számba menő lapszámokkal, összeállítá­sokkal, rendszeresen akár szenzációsnak is mondható publikációk sorával. Az A rács szerkesztő bizottságában dolgozik - a már említett Tari István mellett - a délvidéki magyarirtásokat elsőként feldolgozó Matuska Márton és a nyugat-bácskai magyarság vitán felül álló első embere, a bátor és kérlelhetet­len Cirkl Zsuzsa, a délvidéki magyar szellemi élet, az ottani írástudók tán leg­nagyobb reménysége, a fiatal Bata Já­nos és a lapalapító, kiváló riporter, Gu­bás Ágota. A neves irodalmár-főszer­kesztő Vajda Gábor mellett a Délvidék első számú magyar mecénása, a kiadó­lapgazda Utasi Jenő atya neve éppúgy fémjelzi a lapot, mint a szerzőgárdából Hódi Sándor és Mimics Károly, Ágos­ton Mihály és Szloboda János, Csorba Béla és Vicéi Károly, Bogdán József és Dudás Károly. A folyóirat első évei után készített számvetésben pedig joggal ír­hatta a főszerkesztő, hogy az A rács - mely pompásan választott nevével, a Bánságban található, torzó mivoltában is lélegzetelállítóan gyönyörű aracsi pusztatemplom létével jelzett magyar folyamatosságot, örökkévalóságot rög­zíti - már puszta létével „kultúránk, em­beri létfeltételeink hiányait tette látha­tóbbá”. Ez pedig, tegyük hozzá, egy, még a többi között is különlegesen mos­toha sorsú elszakított nemzetrész eseté­ben bizony nem csekélység. Sőt! Mostanra pedig napvilágot látott - igen reprezentatív, szép küllemben, a fo­lyóiratot is kiadó tótfalusi Logos kiadá­sában - az Aracs-antológia. Ezzel a Tari István megfogalmazta (természetesen a kötetben is olvasható) verseimmel: Hat­árok szabdalta közérzet. „E kötettel megszületett a 21. századi nemzeti (délvidéki) értelmiségünk, pon­tosabban e könyv egybegyűjti a közös­ségben, nemzetben gondolkodókat, és bebizonyítja, hogy a délvidéki magyar­ság képes megfogalmazni és megjelení­teni kollektív érdekeit.” - írja a kötetről a szerkesztő Gubás Ágota. Összesen 36 szerző 56 írása ad tanúságot arról, mi­lyen is az ezredforduló után, egy új év­század első évtizedében a délvidéki ma­gyarság határok szabdalta közérzete. És hogy milyen hát? „Kétségbeejtő a ki­sebbrendűségi érzésünk, zavarodott a nemzettudatunk, s hogyha nem leplezzük le, hogy ennek előidézője a politikai-tör­ténelmi körülményeken kívül a titóista magyar értelmiségi elit, amely még min­dig hatalmon van és a köpönyegforgató, mindig átvedlésre kész politikai pozíci­onáltak rétege - ha nem harcolunk elle­nük, akkor hiába fogalmazzuk meg a ma­gyarként való megmaradásunk stratégi­áját.” A szerkesztő-asszony gyémántke­ménységű és -értékű mondataihoz csak annyit lehet hozzáfűzni: az Aracs pedig harcol, becsülettel, megalkuvás nélkül, midőn ezzel párhuzamosan természete­sen a magyarként való megmaradás stra­tégiájának módozatait is megfogalmazza és rendszeresen közzéteszi. Miközben iszonyatos démon-vigyorral egyvégtében Trianon néz be minden ablakon. Az októberi hónap nekünk, magya­roknak bizony elég különleges: először mindnyájunknak a gyász, ama aradi ti­zenhárom jut eszünkbe, azután szinte rögvest a derűre, bizakodásra késztető el­lenpont, huszadik századi történelmünk legnagyobb eseményének, a dicsőséges 1956-os forradalomnak és szabadság­­harcnak a napja. A Délvidékről nézvést, miként a rendkívüli tehetségű Bata János egyik, az Aracs-antológiában megjelent írásából kiderül, kicsit másként festenek a magyar októberek. Amelyek „nagy ma­gyar vörös októberek”: nagyok népünk históriai teljesítményeitől, és vörösek „a vértől, az aradiak és Batthyány vérétől, Bácska, Bánság és Szerémség vérétől, a budapesti házfalakon lecsorgó iszonyat­tól, az utcák kövének vöröslő kigőzölgé­seitől.” Igen, itt a Délvidéken, ahogyan Kosztolányi zseniálisan ráérzett, valóban boros az asztal és véresek a kések, a bús és lomha tájban üvöltésekkel telik a te­metők. Itt az október az idegen megszál­lás brutális (újra)kezdetét és az ártatlan magyar tízezrek barbár lemészárlásának nyitányát jelenti elsősorban. Október a rémület és a reményvesztettség hónapja, csak másodsorban a gyászé és a kegye­leté. Bata János Aracs-antológiabéli írá­sában ugyanakkor, furcsa délvidéki késő nyár szépségével, különleges rím fedez­hető fel Bogdán József minden ablakon benéző Trianont emlegető versével (Rá­bái vers): megidézve a titói Jugoszláviá­ban felnőtt nemzedékek meglepő módon a mi csonka-anyaországi élményeinkhez igen hasonló, titkos-rejtekező 56-élmé­­nyét, úgy fogalmaz, hogy „a tisztelt ol­vasó már minden bizonnyal kitalálta, mi­ért nagy magyar az október”, majd - lát­szólagos logikai bakugrással - így fejezi be írását: ’’nagy a magyar október ha­talma, nagyon nagy.” Az Aracs alig néhány röpke esztendő alatt világosan kimutatta, hol tart ma a dél­vidéki magyar közösség és kik azok a ve­zető szellemi emberei, akik valóban szá­mítanak és akikre valóban számítani le­het. Elvált ama bizonyos végtermék a májtól, végérvényesen. Antológiája vilá­gosan kijelöli azokat a tájékozódási pon­tokat, amerre figyelni és amerre elindulni érdemes, miközben Trianon néz be min­den ablakon. Októberben pedig évről-évre láthatjuk a vértanúk halhatatlanságát és dicsőséges, világtörténelmi jelentőségű szabadságharcunk immáron fél évszáza­dos, félelmetes erejét. Ezért rettegnek máig a tolvajok és a gyilkosok, akik meg­lopták országunkat és megtizedeltek nem­zetünket. Az aracsi fenséges templomrom felől dudorászó kárpáti szélben egy folyó­irat halk magabiztossággal kimondta: az október sem az övék már. Hát persze hogy nagy a magyar október hatalma, nagyon nagy. Tán fel sem igen fogjuk, mekkora.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom