Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-12-01 / 12. szám
2004. december - 2005. január Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Csatázó emlékezet TAMÁSKA PÉTER Mindig furcsa érzéssel lépem át a szlovák határt, otthon vagyok, meg nem is. Kassán születtem s anyai őseim is, de ma már a hatvanas években beköltözött szlovákok számítanak régi kassai polgárnak, s a nech sa páci! - a tessék parancsolni! - Örkény tréfás szlovákmagyar szótára szerint akár állj vagy lövök! is lehetne a számomra. Most itt van például a nevesítetlen földek esete: ebben még Örkény tréfásan kiforgatott szavaival sem ismerhetném ki magam, hacsak nem a parancsoljon költői formáját, az állj vagy lövök! felszólítást választom. Az alsószeli fürdő párolgó medencéjében ülünk, amelynek peremén ott állnak a késő őszi éjszakától hideg sörök, a párán túl pedig mintha Malevics absztrakt, fekete négyzete rajzolódna ki. Felix Ermacona doktor a szudétanémet kérdésről nemrég írott tanulmányában kifejtette, hogy a kitelepítés és az elkobzások népirtást jelentettek - mondja egyik ottani jogász barátunk. Ha csak Gutát vesszük, az ott kimutatott 13 ezer kérdéses parcellából körülbelül háromezer lehet a szlovák betelepülteké, a vymereseké, a nevesítetlen földekre vonatkozó 503-as törvény értelmezése szerint tízezernek viszont magyar a tulajdonosa. Mivel az 1945 után Magyarországra telepítetteket s leszármazóikat a törvény kizárja tulajdonjoguk visszaállításából, a nevesítetlenként maradt földek zöme átkerül a Szlovák Földalaphoz, azaz csak Gútán megközelítőleg 3500-4000 hektárt vennének el jogos tulajdonosaiktól. Benes holtában is elkobozza a magyarok földjeit. Hol keressék igazukat az át- vagy kitelepítettek? Nyúljanak vissza a párizsi békeszerződéshez? Az ügy alkotmányjogilag csak a rendszerváltás után lett esedékes, eltekintve az 1964 és 67 közötti rendkívül csekély és szűkkörű kárpótlástól. Az Alkotmánybíróság ugyanis 1996-ban felhívta az országgyűlés figyelmét arra, hogy 1997 junius 30-ig tegye meg az intézkedéseket a békeszerződés 29. cikke 3. pontjának végrehajtására, miszerint „A magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja.” A határozatot mind a mai napig nem hajtották végre, míg ugyanerre a pontra hivatkozva létrehozták a zsidó kártalanítási alapot még a Hóm kormány első esztendejében. Ahhoz, hogy egy üldözött magyar közösség, a felvidékiek ugyanazt megkapják, mint egy másik, a magyar zsidók, úgy látszik, több tapintat és türelem kell. ( Ráadásul a Szlovákiában hagyott 72 millió dollárnyi magyar vagyon fejében írhattuk le a csehszlovák állammmal szemben fennálló háborús kártérítésünk java részét 1949-től, a Csorba-tói szerződés aláírásától.) Az Alkotmánybíróság 2003-ban hivatalból azt is megállapította, hogy a Csehszlovákiából áttelepítettekkel szemben az országgyűlés azzal is alkotmányellenes helyzetet idézett elő, hogy a Szlovákiában maradt, 50 hektárt meg nem haladó nagyságú, mezőgazdasági földjeik után nem fizetett kárpótlást, annál is inkább, mert ez eredetileg a csehszlovák állam feladata lett volna, a magyar fél hanyagsága folytán azonban erre nem került sor. A 2004. júniusi határidőt az országgyűlés ezúttal sem teljesítette. Csak megjegyzem: mindkét határidő a szocialisták regnálásának idejére esett. A Csorba-tónál még 1949-ben abban is megállapodtak, hogy a teljes magyar-szlovák határvonal mentén itt és ott is 15 kilométer szélességben államosítják a másik ország állampolgárainak földvagyonát, ami lényegében azt jelentette, hogy nálunk csehszlovák, náluk pedig magyar illetőségű magyar lakosok vesztették el még megmaradt vagyonukat. A dolog érdekessége, hogy a Csorba-tói szerződés végrehajtását lezárandó 1985-ben egy magyar delegáció utazott Prágába. Mivel csehszlovák oldalon még mindig 4693 szabad ingatlan volt, a magyar tárgyaló fél a 33-as benesi jogfosztó dekrétum alapján ezeket minden feltétel nélkül átengedte Pozsonynak. A külügyi tárcát Kovács László, a pénzügyit Medgyessy Péter képviselte. Német fejjel Van valami vigasztaló abban, hogy jogfeladásban a németek talán még messzebbre jutottak el, mint mi. S mivel Hamburgtól Budapestre vonattal hosszú az út, az ember előveszi a már napok óta összegyűjtött s hazavitelre szánt sajtót, aztán az Intercity Express néha kétszáz kilométert is meghaladó, elmét zsongító sebességét élvezve olvasni kezd. Őseink s az idősebb generációk tagjai még a múlt század nyolcvanas éveiig a világkultúrát - technikáról nem is beszélve - főképp német forrásokból szívták magukba, ma viszont már a leginkább angolszász gondolkodású és amerikaias gazdagságú Hamburg is provinciálisnak érzi magát Amerikához képest, mintha nagy költőfia, Heinrich Heine szavai teljesedtek volna be a városon. A cikkek, amiket forgatok, többnyire a német életérzéssel és tudattal foglalkoznak: a H világháború befejezésének közelgő hatvanadik évfordulójának kapcsán már most csatározik az emlékezet, Van Németországban egy a győztesek iránti makacs és rejtett gyűlölet, amelyről a németség vámszedői korántsem feledkeznek el. A német nemzet nacionalizmusa már régen eltűnt, de a gyűlölet megmaradt. Jó példa erre, hány szavazatot is nyert az egyébként a 68-as diáklázadások nemzedékéhez tartozó Schröder kancellár a választásokon, amikor Amerika agresszív politikáját bírálta. Nem csoda hát, hogy a világháború befej eztének közelgő 60 éves évfordulója heves vitákat vált ki. Oliver Hierschbiegel Hitler utolsó napjairól szóló filmjét követi a Goebbelsről s az Albert Speerről, Hitler főépítészéről és fegyverkezési miniszteréről forgatott játékfilm: a tabuk összeomlásának idejét éljük. (Goebbelst, a propaganda mesterét dokumentumfilm is megörökíti, de a baloldali mártírium jegyében vetítik Che Guevara és Lumumba történetét is.) Sokáig tartott az a tabutilalom, hogy Hitlert csak rövid ideig vagy csak hátulról mutatták: az Alkony ezt lépte át a diktátor utolsó napjainak bemutatásával. A törekvés egyértelmű : színészekkel szólatatni meg a forrásokat, a történeti valóságot, s a Führen alakító Bruno Ganz valóban mintha Hitler maszkját húzta volna az arcára. Aki tehát tíz évvel ezelőtt, az ötvenedik évfordulón azt gondolta, hogy az emlékezet és a politika átadja munkáját a történelemnek, láthatóan tévedett, így aztán már a normandiai partraszállás ünnepségeinek s a veteránok visszaemlékezéseinek közvetítése a D- napról, az arról készült dokumentumfilm-sorozat és az újra felfedezett nagyszabású, a hatvanas években forgatott játékfilm a partraszállás gyilkos pillanatairól, aztán Schröder lengyeleket engesztelő beszéde a varsói felkelés évfordulóján egy olyan lelki gépezetet indított be, amely többet mozgat meg, mint amit a puszta kronológia megszűrt tartalommal teli kerete tíz évvel ezelőtt. Az első nagyváros, Aachen elestétől (1944. október 21.) a kapitulációig a hatvanéves évforduló indulatokat kelt: valóban megkezdődött az emlékezet csatája, amelyben részt vesznek a Wehrmacht és a Waffen SS még élő katonái is. S hogy mi is a különbség egy régi és egy új szociáldemokrata közt? Helmut Schmidt még főhadnagyként szolgált egy vert hadseregben, de emelt fővel érte meg a „nulladik órát”, az újrakezdését, s Hamburgnak az 1962-es árvíz utáni újjáépítésében, majd a Sozialstaat - a jóléti állam - megmentésében és a balos terrorizmus megtörésében vállalt döntő szerepet. Schröder a szegénységnek s a német bűntudatnak nyit teret. Igaz, a szövetségi köztársaság politikai arculatát már a hatvanas évektől a náci rezsimmel szembeni önkritikus, sőt a világgal szembeni bűnbánó magatartás kezdte meghatározni vagy ahogy Esterházy Péter s más iliberális intellektuellek mondogatják, polgárai a „múltlegyűrés” örökös világbajnokai lettek. (A D- Mark ereje azonban önbizalmat adott, s némi joggal mondhatták az oroszokra, hogy birodalmuk nem egyéb, mint egy Felső-Volta sok-sok atombombával.) Az bizonyos, hogy míg a harmadik birodalom kapitulációja nyugaton a hivatalos politika szintjén a felszabadulás szinonimájává kezdett válni, addig keleten, az NDK-ban az angolszász hatalmak hozta felszabadulást nemcsak másképp értelmezték, de a két világrendszer harcának fényében kétségbe is vonták. Lényeges, elvi eltérés is volt a kapituláció mikéntjének megítélésében, s ezért nyugaton május 8-a, keleten május 9-e lett a győzelem napja, hiszen a németek előbb Eisenhower, majd egy nappal később Zsukov előtt tették le a fegyvert,. (Mit is fog mondani ezzel kapcsolatban a jövő évi moszkvai ünnepségekre meghívott Schröder? Semmit. Mint ahogy arról sem beszélhet, hogy a puskalövés nélkül elvesztett „kis hidegháború” után a nagypéteri határokra visszavetett Oroszország többet vesztett, mint a feltétel nélküli megadásra kényszerített németek.) Az NDK bukásával és a keleti tartományok visszatérésével a győztesekkel szembeni szkepszis új formában utat tört magának, mondván, milyen képtelenül is hangzik, hogy a vereség volt a mi felszabadulásunk. Most, II. Erzsébet brit királynő november eleji németországi útján (a német hercegi rokonság és az alsó-szászországi angol csapatok meglátogatása) felvetődött a Windsor-ház elnevezésének és Drezda bombázásának kérdése is, mennyiben fejezték ki ezek az I. és a II. világháborúban az angoloknak a németek iránt érzett gyűlöletét, mért s miről kell az uralkodónak hallgatnia? A német származású Szász-Coburg-Gotha-ház feje, V. György király ugyanis hazafias lelkesedésből - a németek elleni háborúra hivatkozva - 1917-ben Windsor-házra kereszteltette át az uralkodó dinasztia nevét, 196otól pedig Fülöp hercegre való tekintettel a Mountbatten-Windsor, tőzsgyökeresen angolnak tűnő név lett a hivatalos. Az uralkodóház német származásának ténye mégis olyanynyira irritálta az angol közvéleményt, hogy a II. világháborút követően a család német ágának tagjaival a trónörökös, majd 1952-ben trónra lépő Erzsébet hosszú évekig nem találkozhatott, holott három lánytestvére is oda ment férjhez, Fülöp pedig - mint a riportok bizonyítják - kiválóan beszél németül. Kár, hogy az angol békegalambok is orosz testvéreiktől tanulták meg a szívhezszóló turbékolást... Meggyászoltam egy náci várost, S JÓL KERESTEM RAJTA Kurt Vonnegut a fenti sorokat 1967- ben írta, s betette Virágvasárnap című könyvébe. „Drezda olyan volt, mintha felforralták volna.” (S benne az ifjú Vonnegut amerikai hadifogolyként. Jó kejtéssel, ám alig értve beszélte a német szavakat, mert mint a német származású családok többségénél, Amerika I. világháborús hadbalépése után tilossá vált otthon is a német beszéd.) A város bombázása - az NDK-ban módszeresen fenntartott imperializmus ellenesség egyik kézzel fogható hivatkozási alapja - a dinasztikus névváltoztatásnál is jóval kényesebb kérdése a német-angol viszonynak, éppoly sötét pont, mint a franciáknál a pásztorlány, Jeanne d’Arc megégetése. Csakhogy ez a Hirosimát felülmúló tűzvész aligha nyomja az angolok lelkét, s míg a pásztorlány kapcsán el-elmorzsolnak egy-két bocsánatot, a szó szoros értelmében felforralt várossal - kilométereken át lángolt az Elba is, s a Carola-híd kivételével elpusztult a belvárosban minden - még dicskednek is. Számukra valóságos népi hős a „bombázó” Arthur Harris légimarsall, akinek szobrát Londonban 1992-ben maga a királynő avatta fel. A marsall rendelte el Drezda 1945. február 12 éjjelétől 13-a hajnaláig történt megsemmisítését is. Jörg Friedrich, ismert német történész a napokban erről megjelent könyve, a Tűzvész adatai szerint ötvenezren lelték halálukat a britek jól megszervezett terrorakciójában. A Thunderclap (Villámcsapás) hadműveletet fizikusok, kémikusok és tűzszerészek az optimális megsemmisítés jegyében szervezték meg, bombáiknak az eredeti terv szerint 110 ezer civilt kellett volna megölniük a katonailag nem védett, menekülőkkel teli városban. Az angol sajtónak a német múlttal szembeni cinizmusát jól érzékelteti a Daily Mail útravalója, amit a királynőnek ezzel kapcsolatban adott: „Ne kérjen bocsánatot, Asszonyom! Egy ilyen bocsánatkéréssel a feje tetejére állítanánk az értékeinket!” Miközben a vörös-zöld német kormánykoalíció Berlinben azzal foglalatoskodik, miképp kérjen bocsánatot egy 1904-ben Német-Délnyugat-Afrikában vívott gyarmati háborúért ... Norbert Frei, a bochumi Ruhr- Egyetem történelem professzora a Die Zeit október 21-i számában érdekes képet nyújt a német történelmi tudat 1945 utáni változásairól. Az NSZK életét az első tíz évben az a náci rezsimben élt, már akkor funkcióhoz jutó korosztály határozta meg, amelynek tagjai egymás közt előszeretettel emlegették Drezdát és Hirosimát, mint az amerikai-angol barbárság mementóját, s még a hivatalosság, a bonni kormányzat is diszkrét terminológiával ugyan, de „saját” halottjai tiszteletét és a nácizmus áldozatainak emlékét megpróbálta mintegy párhuzamosan ápolva, összeegyeztetni. A háborús felelősség reflexszerű elutasítása olyan erős volt még Adenauer kancellár körében is, hogy a baloldali gondolkodók, mint Hannah Arendt is, joggal állapíthatták meg, az NSZK-át alapító atyák beszédes hallgatással válaszolnak gyermekeik háborút firtató kérdéseire. Az 1905 körül születettek generációjáról van szó, akik a D-Mark csodája után a gazdasági csodát is megcsinálták, s boldogan és öntudatosan viselték gazdag mivoltukat. Aztán megjelent a színen a „szkeptikus nemzedék”, Böll, Wehler, Walser, Grass és Habermas vezérletével, akik ebből a hallgatásból levonták a maguk következtetéseit, elutasítva atyáik s volt tisztjeik hallgatását és önsajnálatát. A légvédelmi ágyúk ifjú kisegítő személyzetének és a még az utolsó pillanatban behívott tizenéves frontkatonák a múlt árnyait kétellyel figyelő szemével néző írónemzedéket aztán a 68- asok, a diáklázadások marxizáló s a terrort legalább elméletben támogató fiataljai, Arendt túl sokat is kérdező gyermekei követték, akik számára a múlt legyűrése, a „Vergangenheitsbewaltigung” életforma lett. Csak Martin Walser 1998-ban, a frankfurti Pál-templomban a békedíj átadásakor elmondott beszéde, amelyben a németek szenvedéseit is ecsetelte - ha nem is az alapító atyák mártírológijának szellemében - hozta az első változást a múlt árnyaltabb megítélésében. (Míg most ugyanott Esterházy a stázis kelet-európai múlt idézése ellenére sem jutott túl a 68-asok polgárivá szelídült horizontján.) Günter Grass a Rákmenettel, a menekülőkkel teli Gustloff elsüllyesztésének történetével tabutémát lépett át, azonban - hallgassuk csak a liberális bochumi professzor ítéletét -, úgy tűnik, mintha ezzel „a Nobel-díj kitüntetettje félretette volna Bádogdobját, s kortársa, Walser múltátpolitizáló frivol egocentrizmusát kövemé.” (Néha az ember „frivolan” azon is eltűnődhet, vajon nem az ilyen nacionalizmus felé hajló egocentrikussággal szemben érzett liberális ellenszenv ültette-e aztán a világirodalom trónjára Kertészt és Esterházyt? S lábjegyzetben a Javított kiadás voltaképpeni posztumusz társszerzőjét, a besúgói jelentéseket körmölő atyát, Mátyás grófot?) 1946-ban, a háború lezárása után egy évvel írta le Thomas Mann, hogy a fasizmus kora korántsem záródott le. Mire gondolt? Nyilván nem a Gulágok világára, hanem a társadalom etatista, totalitárius megszervezésére jobbról. A lázongó baloldal nagy filozófusa, Herbert Marcuse 1968-ban látens fasizmusnak nevezte az amerikai társadalmi modellt, a pénz hatalmát védő s mesterük forradalmiságáról módszeresen elfeledkezett tanítványai viszont ma is fasizmus után szaglásznak német földön . (Különösen a német népi uniósok és a republikánusok választási sikerei óta.) Pedig a félelem-ipar mitsem segít az elszegényedés ellen. Vagy kétmillióan hagyták ott a keleti tartományokat, elárvult templomokról, kiürülő kisvárosokról szól a fáma. Weisswasserből - amely kis falúból 27 ezres üvegipari központtá nőtte ki magát s hokiban NDK bajnoki címet nyert - mára kísértetváros lett: hosszú évek óta az egykori fiatalok városa évi ezer fővel fogyatkozik. Mintha nem a moszkvai impérium összeomlása lenne a kezdete a korszakváltásnak, hanem a világ első, második és harmadik világra való feloszthatóságának a vége. Kelet- Németország a globalizáció avantgardja: a nyugati világra váró s egyelőre az ipar menekülése dacára is elképzelhetetlennek vélt elszegényedés élcsapata. Hogy mi az elképzelhetetlen ebben? Hiszen a történelem mindig elképzelhetetlen dolgokkal rukkol elő, Németország gyors egyesítése is ilyen véletlen volt. Két óra az átszállásig Bécsben: nyugtató fények, kivilágított tornyok és kupolák, a megismételhetetlen századforduló s szinte harapnivaló a szecesszió. Derűsen kavargatjuk a feketét s jót kortyolunk az otthoninál hasonlíthatatlanul ízesebb Gösserből. Friss bécsi szelet és a béke illata. A pincér az ajtóig kísér és örül, hogy két embert másfél órára boldoggá tett. Pestre, a Keletibe való megérkezés végleg elűzi a Nyugat alkonya, a jól, szinte munkaként végzett olvasás keltette gondokat. A gond konkrét, ám ironikus, mondhatni magyaros társadalomkritikai alakot ölt. Csendesen, tapintatatlanul hull le az égből a negyven évvel ezelőtti korakádári éjszakák sötétje. Ma, ellentétben a hetvenes-nyolcvanas évekkel, 15 évnyi dilettáns városvezetés után vonattal érkezni Bécsből éppoly lelki megrázkódtatás okozhat, mint a hatvanas években. Mi, örökös vesztesek, tudomásul vesszük a tényeket és nem rendezünk tragédiát. Ahogy a művelt francia mondja: Voyons, mon vieux! Független, egyedülálló, diplomás, 55-65 éves, kvalifikált, jó egzisztenciájú, erkölcsös, megbízható, komoly, káros szenvedélyektől mentes, közös gyermekért mindent vállaló férfi bemutatkozó levelét várja, független, csinos, diplomás, kedves, fiatalos, 40-es, budapesti nő. evelyn budapest@yahoo.com Jó kedélyű, 46 éves, sport- és művészetkedvelő, csinos, független diplomás nő, komoly gondolkodású, független, nem dohányzó, egyedülálló, hűséges típusú, jó megjelenésű, korban hozzáillő, diplomás férfi jelentkezését várja. susan budapest@yahoo.com Olvasatok Európához
