Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-01 / 10. szám
2004. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Az alföld festője „Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom Petőfi idevágó sorai tökéletesen illenek Bán Tibor kecskeméti festőművész tájképeire: vitán felül az alföld piktora ő, a rónák szerelmese. A pusztát az egyhangúság képzetével társító felületes szemlélő ugyancsak meglepődne, ha az ő tájfestészetével ismerkedne. A végeláthatatlan rónán legelésző gulyák, a dobogva vágtázó mének, az ostorpattogások, a csikósok kurjantásai, az elemi erővel tomboló fergeteg, a smaragd búzatáblák lágy hullámzása, a nádasok, tocsogós lapályok fölött áthúzó vízi madarak égi látványa az esti szürkületben, a tarka virágszőnyegek, a messzeségben felködlő templomtornyok sziluettjei... az elevenség, az ezerarcú élet mindmegannyi bizonyítéka. A véghetetlen róna látványa önkéntelenül is a szabadság megváltó érzésével tölti el a lelket. Nem véletlenül lett az alföld a durva törvénytelenségek és kirívó társadalmi igazságtalanságok ellen a maguk sajátos eszközeivel tiltakozó (magukat a törvényen kívül helyező) betyárok küzdelmeinek egyik legfőbb színhelye. Lehet-e a szabadság eszméjét és az iránta érzett csillapíthatatlan vágyat egy pusztai tájat ábrázoló képen érzékeltetni, sejtetni, sugallni? Lehet. Egyebek közt úgy, hogy a művész csak alig valamivel a képmező alja fölött húzza meg a horizontot, miáltal a képi világ - amelybe beleérezzük, mintegy benne lévőnek képzeljük magunkat - hatalmasan kitágul, tekintetünk a végtelenbe fut. Bán Tibor táj festészete egy letűnőfélben lévő világot varázsol elénk, mély átéléssel és jól érezhető nosztalgiával. Eleink sokszázados életformáját, a pásztorkodó, paraszti életmód múló valóságát állítja szembe napjaink elidegenítő civilizációjának tényleges és lehetséges ártalmaival. Nem okvetlenül tudatosan, ám a dolgok összefüggéséből következően feltétlenül. A pusztai ember leghűségesebb társa és legfőbb segítsége, a ló és a szilaj gulya más-más élethelyzetekben, de az emberrel mindig összhangban jelennek meg a művész lélekemelő, tisztító erejű tájképein. A színekkel való mesteri bánni tudás mellett Bán Tibor tagadhatatlan erőssége kiváló kompozíciós készsége. Őnála a háttér sohasem homogén. Ég és föld szervesen összefüggő, egymást motiváló, igazoló és erősítő egység, egyazon univerzum organikus részei. Közvetlen fölöttünk bárányfelhők úsznak szelíden, de valahol messze már tornyosulnak a sötét viharfelhők, égiháború készül. Alant, a kép előterében felgomolygó porfelhőből vágtázó mének dobaja dübörög, a feszültség nőttönnő, a képi világ merő dinamizmus, ám a nagyszerű szerkesztés a részeket biztos egyensúlyba rendezi. A természetfestő képek közt mennyiségileg messze legtöbb az őszt és a telet ábrázoló műalkotás: a színekben gazdag langymeleg ősz és a nyugalom neszező csendjébe alámerült téli világ. Nyarat ábrázoló olajfestményekkel alig találkozunk. Aminek az lehet a magyarázata, hogy Bán Tibor meleg színekkel dolgozik, a nyár uralkodó színét, a mindent beborító zöldet nem érzi magáénak. Amikor mégis használnia kell, a fáradt zöldeket viszi fel a vászonra. Ezek után már nem tűnik paradoxnak, hogy a téli tájat (erdőszéleket, folyókanyarokat, csalitosokat) megjelenítő munkáin is a meleg barnák uralkodnak. Összefügg ez még azzal a körülménnyel is, hogy Bán Tibor festészetében kiemelt jelentősége van a fénynek. A napfény olykor valósággal betör a képek mezejébe, elönti és átszínezi a tájakat, életet lehel még a legszürkébb, legegyhangúbb dolgokba is. A lágy festői foltok, a hol erőteljes, hol sejtelmes fények, a meleg és mélytüzű színváltozatok nemcsak különleges atmoszférikus hatásokat keltenek, hanem emberi üzeneteket, ethoszokat is hordoznak: az esztétikumot etikai tartalom formálja. Bán Tibor tájképei gazdag képzelettel és mély természetérzéssel készültek. Bár tárgyuk és motívumrendszerük köznapi, nem lehet nem észrevenni bennük a festőművész áhítatos csodálatát a teremtett világ, az élet szépsége és nagyszerűsége iránt. Lám, lám, a hazát hangzatos szólomok nélkül is, sőt így lehet csak igazán szeretni. A szülőföldhöz, a szűkebb pátriához (Kiskunság) való erős kötődéssel, a rajongásig menő szeretet megannyi művészi tanúságtételével. Romantikus elemekkel tarkított realista festészet a Bán Tiboré. Amiért sem röstelkedni nem kell, sem ezt az alkotói szemléletet és gyakorlatot divatjamúlt ócskaságnak tekinteni nem szabad. Ne szégyelljük őszintén kifejezni érzelmeinket, hisz az affektivitás, az érzékenység, az érzelem örök emberi tulajdonság. A művészet nem spekulálás, nem haszonelvű mérlegelő töprengés, hanem érzelmi vallomás. A tiszta racionalitás nem a művészet felségterülete, hanem a tudományoké. Egyébiránt a figurális festészet, művészet újabb keletű térnyerése természetes visszahatás lehet a lankadni látszó absztrakt irányzatokkal szemben. Nyilván vannak világra szóló absztrakt festmények, művészi alkotások is. Ez cáfolhatatlan tény. Amiképpen az is, hogy az utóbbi bő száz esztendőben „meg nem értett zsenik” özönnyi rébusszal, öncélú, üres, senkit fel nem emelő, ám annál gyakrabban sokkoló vagy megbotránkoztató csinálmánnyal árasztották el a világot. Mely „opusoknak” létjoguk lehet ugyan a bizarr ötletek, meghökkentő furcsaságok, groteszk agyszülemények, exhibicionizmusok univerzumában, de innen, érzésem szerint, nem vezet út az autentikus művészethez. Nem más ez, mint a kifulladtság jele - zsákutca. Jóllehet Bán Tibor a tájképfestést érzi legközelebb magához, időnként - amolyan erőpróba gyanánt - ki-kiruccan más területekre is. Portréi, életképei hasonlóképpen festőiek és kifejezők, de nem pátoszosak. Ecsetkezelése finom, már-már bravúros. Művészetét - amiről minden kiállításán meggyőződhettünk - szereti az érdeklődő közönség. Festményei nemcsak a hazai gyűjtők és gyűjtemények képanyagát gazdagítják, hanem külhonba, Ausztria, Németország, a volt Jugoszlávia mellett a messzi Japánba is eljutottak. Minden bizonnyal még sokat fogunk hallani róla. Kakucsi László Révkomárom fölött a Szent Korona őrködik A jelenlegi Magyarországról elinduló látogató Dél-Komáromból vagy Kiskomáromból - ahogy tetszik - a Dunán átívelő Erzsébet-hídon akár gyalogosan is átbandukolhat Jókai Mór és még sok más magyar híresség szülővárosába, a régi, a legendás időkben oly virágzó kézműves- és kereskedővárosba, Révkomáromba. Európai Uniós csatlakozásunk után a magyar állampolgár számára a szlovák beléptetés a korábbi években szokásosnál kicsit gyorsabbá vált a Duna-híd északi végénél, de ezzel együtt a magyar lobogó is eltűnt a határállomásról. Igaz, hogy a szlovák zászlót sem lengeti a Csallóköz felől fújdogáló szellő, de nekünk ez kevésbé okoz szívfájdalmat. Szinte csak átsétál az ember Kiskomáromból a nagyobbikba, a híresbe, amely a Trianon után berendezkedett megszállók állami felségjelein kívül máig nem sokban különbözik a folyam jobb partján, az átellenben levő településtől. Az őszi bágyadt napsütésben a révkomáromi Nádor utcán - az ottani Váci utcán -, vagy a szintén belvárosi Jókai utcában jövő-menő, sétálgató emberek öltözéke, nyelve és mentalitása semmiben nem tér el a túloldali településen megszokottól. Magyarok élnek itt is, ott is. A Duna és a Vág-Duna összefolyásánál épült ősi Révkomáromban, Jókai Mór, Lehár Ferenc, Takáts Sándor, Róna József, Vajda Júlianna (Lilla), Selye János és még sok más, a magyar és az egyetemes kultúrát gazdagító személyiség szülővárosában annyi a nevezetes látnivaló, hogy megtekintésükhöz talán több hetes barangolásra, az újságban pedig több oldalra lenne szükség. Révkomáromi sétánkból ezért csak a száz esztendővel ezelőtt elhunyt Jókai Mórral, a város világhírű szülöttével kapcsolatos négy emléket elevenítünk föl. De rajta kívül még valakiét, a szintén Komáromban született V. László király emlékét. Az övét csak a róla készült Szent Koronás szobor miatt, ami mindenképpen érdekes különlegességnek számít egy idegenek által uralt magyar országrészen. A Nádor utcai Szent András-templommal szembeni Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeum, a hajdani jezsuita gimnázium épületének kertjében a közeli Örsújfalu település kisiskolásainak magyarázza tanítójuk a föléjük magasodó Jókai-szobor történetét. Van miről mesélnie, mert a szintén révkomáromi születésű Berecz Gyula művének sorsa igencsak gazdag tragikus és kalandos fordulatokban, akárcsak az alkotójáé. Berecz Gyula a nagy mesemondót díszmagyarban, méltóságteljesen, ülő helyzetben jeleníti meg, akárcsak korábban Stróbl Alajos a budapesti Jókai téren. Komáromban a Jókai Egyesület meghirdette közadakozás jóvoltából 1937 novemberében, nemzeti ünnepre emlékeztető külsőségek között leplezték le az író szobrát. Csakhogy a máig érvényben levő szláv fasiszta benesi dekrétumok egyik hozadékaként Klapka György és más nevezetes magyarok szobra ledöntése után, 1946 tavaszán a csehszlovák régi-új hódítók Jókai Mór szobrát sem kímélték. Egy esztendővel később a szobor alkotóját, Berecz Gyulát is eltávolították, azaz több ezer magyar testvérünkkel együtt deportálták a Duna túlsó partjára. A csallóközi és a mátyusföldi templomok beltéri, illetve közterek szobrászművésze négy esztendővel később, 57 esztendős korában belehalt az őt és a népét ért megaláztatásba, a szülőföldről történt kiűzetés fájdalmába. A Budapesthez közeli Csömör temetőjében alussza nyugtalan álmát. Berecz Gyula szobra azonban ismét a régi helyén áll, mert már 1952- ben - sajnos az alkotó halála után - Veres Péter és Illyés Gyula jelenlétében visszahelyezték a Szent Andrástemplommal szembeni múzeumkertbe. A mindig forgalmas Király püspök utca 13. szám alatti ház frissen meszelt falán a komáromi magyarok jóval a szoborállítás előtt, már 1881- ben elhelyezték a Budapesten elkészített márványtáblát, amely ma is büszkén hirdeti, hogy itt állt Jókai Mór szülőháza. Azért szól múlt időben a tábla, mert az író édesapja, Ásvay Jókay József (a család ekkor még y-nal írta a nevét) és Pulay Mária, az édesanyja abban a házban élt egészen 1826-ig, amely később, 1848-ban a tűz martalékává vált. A leégett ház helyén aztán a valamikor igen népes és virágzó vallási és közösségi életet élt komáromi zsidó hitközség emeltetett különféle jótékonysági intézményeknek fedelet adó épületet. Ezen utóbbi Jókai Mór szobra Révkomáromban (fotó: Hering József) épület falán látható manapság az aranybetűkkel vésett fekete márványtábla, amelyet az író születésének napján és március 15-én a helybeli magyarok elborítják nemzetiszín szalagos koszorúkkal és csokrokkal. A Király püspök utcán tovább haladva érjük el Révkomárom felekezetek szerint elkülönített temetőit. Az evangélikus temető melletti lélekharang közelében söprögető, egy frissen hantolt síron koszorúkat igazgató idősebb asszony fölegyenesedik, majd kérdezés nélkül megszólít: ugye, aranyoskám a Jókai család sírjait keresi? Első pillantásra ráérzett, hogy idegenek vagyunk, és hogy miért is jöttünk ki a város temetőjébe. A szomszédos református temető G parcellájának egyik sarkában a díszes vasráccsal elkerített két juharfa és a gondosan fölújított, megtisztított négy sírkő alatt alussza örök álmát Jókai Mór édesapja, „Ásvai Jókay Jósef Hites Ügyvéd Úr”, az édesanyja, Pulay Mária, az író bátyja, Jókay Károly és annak felesége, Jókayné Csontos Klára. Révkomáromi sétánk kiindulópontjára, a határátkelőre vivő csapóhíd környékére visszatérve, a Lehár parkkal átellenben találjuk a XVIII. században, barokk stílusban épült és a Legszentebb Istenszülőnek szentelt ortodox ráctemplomot. A hódító törökök elől északnak menekülő szerbek, vagy más néven rácok a befogadó magyar népnek köszönhetően a Duna mentén szinte mindenütt kiépítették saját településeiket, városrészeiket, így történt ez Komáromban is, ahol a XVIII. század elején már ők határozták meg a környék kereskedelmi életét, leginkább a gabonakereskedelmet. A XVIII. század végétől kezdve a ráctemplom körül sírkert volt, ahová a tehetős komáromi ortodox hitű kereskedőket és a vallásközösség más neves személyiségeit is temették. A csehszlovák hatóságok - melyek sosem nézték jó szemmel az elmagyarosodott rácokat - 1974-ben véglegesen kiforgatták a temető sírköveit, megszüntették a sírkertet, s az ortodox hívők megfogyatkozására hivatkozva múzeummá alakították át a templomot. Manapság azonban ismét tartanak istentiszteleteket a templomban. Ott jártunkkor, a késő délutáni órákban bekukkantottunk a félig nyitva hagyott ajtón: benn, az ikonosztáz előtt egymagában, fennhangon imádkozott a görögkeleti pap. A bejárati ajtó mellett, a templomfalhoz simulva őrként áll egy magas, a katolikus kálváriák stációira emlékeztető síremlék. A talapzaton XVIII. század eleji magyarsággal bevésett szöveg adja tudtunkra, hogy a síremlék alatt nyugszik Domonkos János, Komárom vármegye táblabírája. A fölszámolt temetőből kimenekített sírban nyugvó Domonkos János azzal vált halhatatlanná, hogy Jókai Mór róla mintázta Tímár Mátyásnak, Az aranyember című regény főhősének az alakját. Komáromnak V. László személyében egy „koronás” szülötte is van. A Postumusnak, azaz Utószülöttnek is nevezett (az apja halála után jött a világra) V. László olyan körülmények között született, ahogyan élt és meghalt. Életét mindvégig ármánykodás, züllés, cselszövés és gyilkosság kísérte. Anyja, Erzsébet királyné 1440 februárjában előrehaladott áldott állapotban volt, amikor előbb Visegrád várából ellopatja a Szent Koronát, vánkosba varratja, majd az udvarhölgyeivel születendő fia számára a Duna jegén megpróbálja átmenekíteni a folyam északi partjára, Komáromba. Az udvarhölgyek kocsija alatt beszakad ajég, de a Szent Korona végül mégis eljut Komáromba. Az elözvegyült királyné másnap már világra is hozza Lászlót, majd a magyar országnagyok kiszemelte lengyel Ulászló ellenlábasaként néhány hét múlva Székesfehérvárott az egyház segítkezése mellett a csecsemő fejére helyezteti a Szent Koronát. Számtalan belharc és ármány után az élvhajhászó ifjonc király a Ciliéi Ulrikot megölő Hunyadi Lászlót előbb kinevezi várkapitánnyá, majd esküjét megszegve Budán, a mai Szent György téren lefejezteti. Erről a szomorú történetről szól Erkel Ferenc Hunyadi László című, nemrégiben ismét fölújított operája. A komáromi vár előtti angolparkban áll V. Lászlónak, Magyarország és Csehország királyának 2000 tavaszán leleplezett bronzszobra. Gáspár Péter bátorkeszi szobrász alkotása többszörösen is jelképes. A művész a Szent Koronát nem közvetlenül V. László fejére helyezi, hanem fölötte mintegy lebegteti. Ezzel a megoldással az alkotó azt kívánta érzékeltetni, hogy valójában sosem a 17 esztendős korában elhunyt ifjú király, hanem mindig mások uralkodtak helyette. Jelképnek számít az is, hogy V. László ércszobra arra a talapzatra került, amelyen a második világháború után a Városháza előtti főtérről eltávolított, majd 1965- 1900 között a félreesőbb angolparkban ismét fölállított Klapka-szobor állt. Klapka György, híres Komárom vára fővezérének Róna József alkotta szobra közben ismét visszakerült a Városháza elé, míg a történelmi várfalhoz közel 2000-től a magyarok Szent Koronája őrködik természetes jussa, Komárom városa fölött. Hering József
