Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-12-01 / 12. szám

2003. december

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

5. oldal

MIRNICS KÁROLY

A délvidéki (a vajdasági) magyarokat úgyszólván teljesen kizárták a nagyvállalatok és középvállalatok privatizációs folyamatiból!

Hivatalos kimutatások szerint az adóbehajtás, az áram- és vízhasználati és más kommunális javak fogyasztási díjainak megfizettetése a Bácskában és Bánátban 80 %-os, Közép-Szerbiában azonban csak 40 %-os. A magyarok jó adófizető és fegyelmezett polgárok. A „zsíros” délvidéki termőföld s a délvidéki magyar ember volt és maradt Szerbia „fejőstehene”.

II. A délvidéki etnikai térszerkezet változásai a magyar kisebbség elleni politika szolgálatában

Szinte még meg sem száradt a tinta a trianoni béke- és kisebbségvédelmi szerződésen, az újonnan alakult Szerb- Horvát-Szlovén Királyságban népszámlálást tartottak. Már az 1921-es népszámlálás adatait példátlan revíziónak vetették alá. Bárcsak később hozták meg a hírhedt névelemzésről szóló Pribicsevics törvényt (amelyet egészen 1941-ig alkalmaztak), a népszámlálás adatainak feldolgozásában máris alkalmazták. Akinek a vezetékneve nem volt magyar hangzású, hiába vallotta az összeíráskor magyar anyanyelvűnek magát, mégis mint más anyanyelvű került a statisztikai feldolgozásba. Ismeretes, hogy több tízezer bácskai német, bár még tudatában volt német etnikai eredetének, büszke volt magyar nemzettudatára és anyanyelvi szinten beszélte a magyar nyelvet is. Őket németekként mutatták ki a népszámlálás adatai. A zsidó vallású magyarokat erőszakkal szakították ki, és idegenítették el a magyar nemzetiségtől.

A Pribicsevics törvény elfogadása után azonnal elrendelték a nem magyar hangzású vezetéknevű, de magyar anyanyelvű gyerekek szerb tannyelvű iskolákban való oktatását. A németek, zsidók, bunyevácok és több más nemzetiség esetében egy teljesen természetes, több évszázados, erőszakmentes asszimilációs folyamatnak fordították meg az irányát. Csak becslésekbe bocsátkozhatunk, hogy a magyar nemzettudatúak számát ezáltal mennyivel csökkentették közvetlenül, és még inkább közvetve, a természetes népmozgalom további alakulásában.

A magyar anyanyelvűek számának növekedését ezzel sikerült megállítani: a Vajdaság mai területén 1921-ben 371 006 magyar anyanyelvűt, 1931-ben pedig 376 176-ot állapítottak meg. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1910- ben tartották meg az utolsó népszámlálást, s eszerint a mai Vajdaság területén 425 711 magyar anyanyelvű élt. A szerb politikai erőszak következtében tehát, összehasonlítva az 1910-es alappal, 1921-ig legalább 55 000-60 000 magyar anyanyelvűvel, 1931-ig pedig 60 000- 70 000 magyar anyanyelvűvel sikerült csökkenteni számukat.

Amikor Vladan Jojkics 1931-ben közzétette a hírhedté vált könyvét (Nacionalizacija Backe i Banata. Növi Sad, 1931), tulajdonképpen nem tett mást, mint a magyar elnemzeüenítés szerb népesedési politika által alkalmazott módszereinek tízéves tapasztalatait összegezte, és ennek alapján meghatározta a nemzetiségellenes népesedési politika további teendőit. Ezeknek a módszereknek a lényegén nem változtatott semmilyen politikai fordulat. E módszerek alkalmazása ugyanis a szerb „népi jellegű” nacionalizmus természetéből eredt egészen 2003. április 2-ig (ekkor vették fel Szerbiát az Európa Tanácsba).

Csak röviden ismertetem e módszerek lényegét, természetét, alkalmazását és máig tartó következményeit.

1. A szerb betelepítések méreteinek hatása a Délvidékre lenyűgöző és félelmetes.

a) A szerb demográfusok között nincs egyetértés abban, hogy milyen méretű volt a szerb betelepítés a két világháború között. Két adattal is rendelkezünk. Az egyik szerint a Délvidékre 1918-1941 között 100 000 szerbet telepítettek be. Ez az összes vajdasági népesség 5,7 %-a volt 1931-ben. A másik adat szerint 150 000 főt telepítettek be. Az első adat szerint Bácskába 29 465 főt telepítettek be, vagyis az 1931 -ben megállapított összes bácskai népesség

Trianon és a délvidéki magyar népesség alakulása III.

3,8 %-át. Bánátba 54 665 főt telepítettek be, vagyis az összes népesség 9,7 %át. A Szerémségbe 8775 fő költözött, vagyis az összes népesség 2,1 %-a. Ez a betelepített népesség a Vajdaságban 130 új települést hozott létre: 64-et Bácskában, 42-őt Bánátban és 24-et Szerémségben. Az eredeti cél azonban Jojkics szerint nem valósult meg a két világháború között. Ezt Djurdjev is megerősíti. Eltökélt szándék volt ugyanis a kormány részéről, hogy 500 000 szerbet kell betelepíteni a Vajdaságba.

b) Kommunista állami szervezésben 1945-1948 között 216 306 szerbet telepítettek be a Vajdaságba. Ez Vajdaság összes népességének a 13,2 %-át adta. Nikola Gatyesa adatai valamelyest különböznek ettől. Szerinte 225 696 szerb érkezett a Vajdaságba.

c) A Vajdaságba beköltözött szerbek száma a 1948-1981 között 397 917 főt tett ki.

Csak 1971-1981 között 91 427 szerb költözött be a Vajdaságba.

Az 1991-es népszámlálási adatok szerint a Vajdaságnak 2 013 889 lakosa volt, ebből 390 000 (19,3 %) más köztársaságok területéről vándorolt be.

A felsorolt adatok szemléltetik, hogy a szerb népesség a Vajdaságban az elmúlt fél évszázadban is állandó utánpótlást kapott az ország más részeiből. A nemzedékcsere és halálozások ellenére is Vajdaság népességének 20 %-a más köztársaságokból származott. Bár 1998- ban és 1999-ben a volt jugoszláv térségben (Koszovót kivéve) megszűntek a háborús cselekmények, a Vajdaságba újabb tízezrek települtek be a többi volt tagköztársaságból.

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság korábbi területéről 1991— 2002 között Szerbia területére óriási számú menekült érkezett. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban több százezer menekült kapta meg a szerbiai állampolgárságot, 2003-ban a menekültek száma a hivatalos sajtó szerint még mindig 400 000 fő volt. A menekültek számához azonban hozzá kell adni azokét is, akik kénytelenek voltak Koszovó területéről átköltözni Közép-Szerbiába és Vajdaságba. Ezek száma 200 000 fő. Ezek szerint Szerbia területén még mindig 600 000 menekült és áttelepült szerb él (az utóbbiak nem élveznek menekült státust a Nemzetközi Vöröskereszt jogszabályai szerint, mert azonos ország területéről valók).

Ez az óriási számú menekült most „rostálódik”: ide-oda vándorol az ország területén. Keresi a végleges letelepedés és munkavállalás lehetőségét. Bizton állítható, hogy legnagyobb részük (mint azok legnagyobb része is, akik már megkapták az állampolgárságot) a Vajdaságban és Belgrád környékén fog letelepedni.

A Vajdaságban a szerbek aránya már a 2011-es népszámlálás idejére elérheti az összes népesség 80 %-át.

2. A magyarok kitelepítésére és kiköltözésére vonatkozó adatok teljesen megbízhatatlanok.

a) Az 1918-1924 között kitoloncolt magyar tisztviselők, értelmiség, tőkések, nagybirtokosok és más társadalmi réteghez tartozók számát Kocsis Károly 44 903 főre teszi (Kocsis Károly - Kocsisné Hódosi Eszter: Magyarok a határon túl. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991,65.oldal) Az 1921-1930 között kivándorolt délvidéki magyarok száma Jojkics adatai szerint 15 040 fő volt (id. mű 132. oldal). Az 1931-1941-es időszakra vonatkozó kivándorlási adatok ismeretlenek. Ekkor sem szűnt meg a kivándorlás, történtek atrocitások és kitoloncolások.

b) Az 1944-1945-ben vérbosszú (genocídium) áldozatává vált délvidéki magyarok pontos száma még mindig ismeretlen, mert keveredik a Délvidékről elüldözöttek (etnocídium) számával. Együttes számuk azonban bizonyíthatóan meghaladta a 20 000 főt.

c) Az 1945-1961 között disszidált délvidéki magyarok száma több ezerre tehető. A szerb hatóságok soha sem gördítettek komoly akadályt a délvidéki magyaroknak a nyugati országokba történő emigrációja elé.

d) Számításaim szerint (amelyek népszámlálási és vitális statisztikai adatokon alapulnak), 1961-1991 között 60 000 délvidéki magyar emigrált, általában úgy, hogy vendégmunkásnak jelentkezett, s ezt a státusát tartós emigrációvá változtatta a nyugat-európai és tengeren túli országokban.

e) Az 1991-2002 közötti időszakban számításaim szerint nem 15 000 délvidéki magyar hagyta el a szülőföldet, mint ahogyan az hamisan következne a népszámlálási és vitális statisztikai adatokból, hanem újabb 50 000-60 000 fő. (Szerbiából sem 396 000 fő - és ebből a számból 67 000 vajdasági - tartózkodott külföldön, hanem jóval több; számuk meghaladta a félmilliót illetve a 100 000-et).

Ennek következtében a délvidéki magyarok száma 80-90 000 fővel csökkent. Ebben a számban jelen van a 35 000 fős csökkenés is, amely abból következik, hogy a halálozások száma kétszer nagyobb volt a születések számánál. Történt azonban valami eddig hihetetlen is. Az tudniillik, hogy ismét magyar nemzeti hovatartozásúnak tartotta magát nagyszámú, előzőleg magyar anyanyelvű szerb és jugoszláv. Ennek tudható be, hogy a délvidéki magyarok száma az 1991-ben megállapított 339 400 főről csupán 290 000 főre csökkent, vagyis 49 400 fővel.

A 2002-2011-es időszakban sem fog megszűnni az emigráció folyamata. Bizton állítható, hogy Szerbiából újabb 150 000 ember fog emigrálni külföldre (Vajdaságból legalább 50 000 fő). A becslések szerint azonban ez a szám elérheti akár a 250 000-et is.

3. A szerbeknek sikerült megvalósítanuk a harmadik szándékukat is. A magyarok aránya az összes lakosság százalékában 1991-ben Szabadkán 39,6 % volt (1910-ben 58,7); Újvidéken 8,8 (1910-ben 39,7); Óbecsén 50,5 (1910- ben 64,5); Topolyán 66,9 (1910-ben 98,9); Becskereken 17,6 (1910-ben 42,1); Zomborban 9,7 (1910-ben 32,9); Temerinben 55,6 (1910-ben 97,2); Kúlán 17,4 (1910-ben 40,3); Tórökkanizsán 38,7 (1910-ben 61,0); TOrökbecsén 30,2 % (1910-ben 45,1) stb. A 2002-es népszámlálás vonatkozó adatait még mindig nem tették közzé. Ezek lesznek az igazán lesújtóak.

Mit nem sikerült megvalósítani a szerb polgári és kommunista nacionalistáknak a kisebbségellenes politikában?

Sándor király szándéka volt és kész tervet dolgoztatott ki a délvidéki magyarok széttelepítésére Ó-Szerbia terméketlen kőrengetegébe és a maláriás-mocsaras Macedónia területére. (Sajnos nem sikerült megszereznem a terv szövegét, de az Újvidéki Egyetem Földrajztudományi Karán rendelkeznek a terv levéltári iktatószámával és fénymásolatával.)

Nem sikerült áttelepíteni a délvidéki magyarokat Magyarországra, mint ahogyan azt kitervelték a nagyszerb eszmeiségű, de magukat kommunista forradalmároknak valló szerbek. Ezzel a tervvel szemben lagymatag ellenállást tanúsított Rákosi Mátyás is, de nem ez volt a döntő a terv kivitelezésének leállításában. A szerbek megijedtek attól, hogy elveszítik a szövetségesek közvéleményének a támogatását; Moszkva „leintette” őket.

Sikerült a terv másik változatát eredményesen megvalósítani: kiváltották a délvidéki magyaroknál a Jojkics által megtervezett depopulációs folyamatot. A délvidéki magyarok a középkorban a török kiűzése és az újratelepítés után is mindig a magyarság leggyorsabban szaporodó részét képezték. Születési ezrelékük jóval meghaladta a szerbekét, a halálozási ezrelékük pedig alacsonyabb volt a szerbekénél. Ettől féltek legjobban a szerbek. Tervük része volt, hogy mindenáron megtörik a magyarok életerejét. Évtizedeken keresztül a magyarlakta részeken nem történtek jelentős nagyságú, központi pénzforrásból létrehozott ipari beruházások. Adókkal és jövedelem-elvonással az ország más részeire irányították a beruházásokat. A magyarlakta részeken tartós munkanélküliséget idéztek elő. A munkás és értelmiségi fiatalságot szétszórták a nagyvilágban. A délvidéki magyarság átlagos életkora 1991-ben 42 év volt. A 2002-es népszámlálás ennél is rosszabb átlagos életkort fog kimutatni. Akiket nem sikerült elüldözni a nacionalista szellemű szerb kisebbségi politikával, azokat helyben fogják eltemetni a délvidéki papok és lelkészek.

Összefoglaló

Az akkori történelmi kor szemszögéből vizsgálva sem, a mai koréból pedig végképpen, a Magyar Királyság statisztikai szolgálata nem gondolta következetesen végig az 1867-es kiegyezés utáni népszámlálások módszertanát. A statisztikának, a többi tudományterületek eredményére támaszkodva, a társadalmi érdekek mellett mindenkor ki kell fejeznie a politikai érdekeket is. Az a tény ugyanis, hogy a magyar nemzet fogalma a Szent István-i eszmeiséggel és hagyományokkal összhangban évszázadokon keresztül, de mindenek előtt az 1868/44-es törvény szerint, mint politikai nemzet nyert megfogalmazást (Illyés Gyula szerint is magyarnak tekinthető az, aki vállalja a magyarságot), szükségessé tette volna, hogy a népszámlálási kérdőíveken ne csak az anyanyelvre és a másik nyelv ismeretére, hanem a polgár nemzeti hovatartozására is rákérdezzenek - kikerült a statisztikusok látóköréből. Ha nem így történik, hanem rákérdeztek volna a Magyar Királyság területén élő polgár nemzeti hovatartozására is, érthetőbbé tette volna a Magyar Királyság rendkívül bonyolult alkotmányos rendjét és politikai nemzeti jellegzetességei megismerését. Ez elsősorban az Amerikai Egyesült Államok szempontjából lett volna fontos, amely kezdettől fogva hasonló polgári hagyományokra alapult, és ott ma sem a nyelvi, hanem mindenekelőtt a politikai nemzethez való hovatartozás a legfontosabb. A trianoni döntés egész biztosan nem lett volna annyira végzetes következményű, mint amilyen, hisz a győztes felek hozzáállása nagyobb mértékben megoszlott volna egymás között az államhatárok meghatározásának kérdésében. A párizsi béketárgyaláson az Amerikai Egyesült Államok véleményének nem volt akkora súlya, mint Franciaországénak, oly mértékben mellőzni azonban, mint ahogyan történt, mégsem lehetett volna,.

A XIX. században minden európai nagyhatalom lázas őrületben és gyors ütemben igyekezett kiteljesedni, mint nemzetállam. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozásával és a kiegyezéssel alkotmányjogilag - még ha embrionális alakban is - egy más típusú (a teljes szuverenitás egy részéről lemondó, rész-szuverenitású) államberendezés alapját kezdték lefektetni. Az akkori Európában úgyszólván nem volt senki, aki ezt az alkotmányos és jogrendszert megértette volna vagy egyetértett volna vele. Talán csak a mai Európa-uniós törekvések teszik nagyobb mértékben érthetővé és elfogadhatóvá az akkori kiegyezés jogállami alapjainak vonatkozásait és törekvéseit. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy ez a jogrendszer keletkezésében még nem volt következetes és kiteljesült. Dualista maradt, nem lett még csak trialista sem, holott a különböző autonómiák intézményrendszerét kellett volna kialakítania.

Ez elkerülhetetlenné tette a trianoni döntést, a következményei azonban nem lettek volna ennyire végzetesek, sorsszerűek, ha a magyar jogtudomány, a statisztika, a földrajztudomány, a demográfia összehangoltabban jelent volna meg az akkori nemzetközi tudományos életben és politikai közvéleményben. Éppen az ellenkezője történt: az utódállamok értelmiségi és politikai elitje e tekintetben a helyzet magaslatán volt. A mulasztásokat ügyesen használták ki a szerbek a maguk számára a Délvidéken. A Nikola Pasics által vezetett küldöttség sikeresen együttműködött Jovan Cvijiccsel és Szlobodan Jovanoviccsal, a nagytekintélyű nemzetközi jogásszal. Teljes egészében érzékelték a magyar statisztika fogyatékosságait, és ezeket sikeresen kihasználták a maguk javára.

A magyar társadalomtudományok sem tételesen, sem egységes rendszerbe

foglaltan, sem összehangoltan, sem elég bizonyító tényt felsorakoztatóan nem készültek fel már a kiegyezéstől kezdve a magyar politikai érdek védelmére, különösen abban az értelemben, hogy a politikai nemzet fogalma nem más, mint egy „örökös népszavazás” (Renan). A nemzetközi tudományos színtéren nem jelentek meg önállóan és nem hallatták hangjukat a nemzetközi politikai közvéleményben. Ellenkezőleg az utódállamok részéről összehangoltan és tervszerűen dolgoztak az Osztrák-Magyar Monarchia megdöntésén. Ez ezt a törekvést „self-fullfilling prophethy” jellegűvé tette. Ennek ellenére, az utódállamok számára is sok volt az ismeretlen tényező: elsősorban a nagyhatalmak szeszélyes, minden pillanatban változó gazdasági érdeke és politikai akarata, valamint az egymás közi erőviszony változása. Ez viszont az egész bomlási folyamatot nem minden vonatkozásában tette szükségszerűvé, hanem sok vonatkozásában véletlenszerűvé is. Aki „szemfülesebb” volt, és a napi eseményekben beállt változásokat képes volt a maga javára fordítani, az járt jobban. Az utódállamok is tehát sodródtak az események áradatában (vatitinatio ex eventu).

Az 1918—1920-as párizsi béketárgyaláson Szerbiának sikerült a nemzeti önrendelkezés meghatározásának tekintetében az etnikai elvet „kolaterálissá” (Jovan Cvijics) tenni - vagyis mellőztetni a nagyhatalmak részéről.

Elhitették az akkori Európa politikai közvéleményével, hogy ők voltak a XVII. századtól kezdve Bácska és Bánát őslakói, mert a magyarok feladták és kiürítették e területeket, hogy erőszakos asszimilációnak voltak kitéve a magyarok részéről, hogy mindenütt kezdettől fogva abszolút vagy relatív többségben voltak, hogy a délvidéki városok szerbek által megvásárolt földeken vannak.

Azon túlmenően, hogy saját abszolút szuverenitásukra hivatkoztak, Bácska, Bánát és Baranya esetében következetesen elutasították a fölkínált kisebbségvédelmi szerződést, megtagadták végrehajtását, és utóbb is csak kényszerből írták alá az angol-amerikai nyomásra. Megtagadták a kisebbségvédelmi szerződést, és egészen 2002-ig sohasem tartották be. „Szerbia területén nem lehet kisebbségvédelem, még akkor sem, ha a győztes szövetséges nagyhatalmak azt megkövetelik Szerbiától” - hangoztatta a szerb kormány. „Szerbia nem lehet fél-szuverén állam”. „Szerbiát nem lehet úgy kezelni, mint a capitas deminutio tárgyát”. „Szerbia nem egyezhet bele a kisebbségvédelembe, mert idegen államok védnöksége alá kerülne, és úgy kezelnék, mint félcivilizált országot.” „A kisebbségvédelem állandó polgárháborús állapotot jelent”. „A kisebbségvédelem képlékeny állapottal jár: az államnak nincs szilárd alapja” Ezek az idézetek a szerbek mai napig legnagyobb, nemzetközi tekintélyű alkotmányjogászától, Szlobodan Jovanovicstól hangzottak el a békekonferencia kapcsán.

Az elutasító magatartás mögött mindig egy cél bújt meg: elszerbesíteni Macedóniát és Vajdaságot.

„Éppen az igazságtalan elvek voltak alapvetők és jellemzők a békekonferencia munkájára. A titkos szerződések többet értek minden elvnél, különösen annál, hogy hol akarnak élni a nemzetiségek” - állapította meg Andrej Mitrovics. A politika részéről Nikola Pasics, a jogtudomány részéről Szlobodan Jovanovics, a földrajztudomány és demográfia részéről Jovan Cvijics összetételű és jól együttműködő szerb küldöttségnek sikerült a tényeket megkerülő állításaikkal a nagyhatalmaktól kicsikarni Bácska, Bánát és Baranya legjelentősebb részeinek megszerzését.

Rónai András 1938-ban írt A magyarok elteijedése a Földön (Földrajztudományi Közlemény LXVI) és az 1939- ben írt Nemzetiségi problémák a Kárpát-medencében (Földrajztudományi Közlemény LXVII) című munkájában a Délvidéken élő magyar nemzeti hovatartozásúak számát 620 000 főben állapította meg. Az akkori becslése ma is elfogadhatónak tekinthető.

A 2002. évi szerbiai népszámlálás 330 000-rel kevesebb magyart talált a Vajdaságban. Megvalósulónak látszik a szerbek több évszázados álma: a tiszta szerb Vajdaság.