Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-11-01 / 11. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. november Magyarok nyomában (Barangolások Erdélyben 5.) Beke György regényeit, szociográ­fiai és történeti munkáit, riportköny­veit, tanulmányait és újságcikkeit, egész nyitott életművét az erdélyi magyarság múltjának, jelenének és lehetséges jövőjének búvárlására szentelte. A szerző mindig a valóság­nak megfelelően mutatta/mutatja be szülőföldjének és népének viszontag­ságos, sokszor drámai mozzanatok­tól terhes életét. Barangolások Er­délyben című nagy ívű irodalmi-szo­ciográfiai sorozata, melynek most az ötödik kötetét veheti kézbe az olvasó Déva vára alatt címmel, fontos stá­ciója az író életre szóló elkötelezett­ségének, a szülőföld alkotói szolgá­latának. A kiváló kolozsvári akadé­mikus, történész professzor Csetri Elek így jellemzi Beke alkotói mód­szerét: „Bármely író becsületére vá­lik az a mód, ahogyan Beke a törté­nelem kérdéseihez viszonyul. Külö­nösen, mióta a nagy erdélyi tájegy­ségek felmérésére, megközelítésére, írói bemutatására vállalkozott.” Föld­rajzilag tágítva a kört konkretizálja Beke György állapotfeltáró és -ábrá­zoló munkásságának jelentőségét Po­­mogáts Béla irodalomtörténész, ami­kor megállapítja: „Abban, hogy a magyar értelmiségi közvélemény a nyolcvanas évek óta felismerte Er­dély jelentőségét, és kiállott az erdé­lyi magyarok jogai méllet mások: Illyés Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor és Czine Mihály szava és munkássága mellett éppen Beke György írásainak van irányadó és mozgósító szerepe”. A Déva vára alatt magyar szem­pontból a legkevésbé ismert három dél-erdélyi megye - Hunyad, Szeben és Brassó - különböző kulturális szinteken levő magyar közösségeivel ismertet meg bennünket. A magyar múlt vonatkozásában a legérdeke­sebb, de egyszersmind a legdráma­ibb képet Hunyad megye nyújtja. Nemcsak azért, mert ez a legismeret­lenebb, hanem mert ott vannak a leg­régibb, honfoglalás-kori magyar em­lékek, olyan várak és települések, amelyekben a magyarság jobbára már csak legendaként él. Pedig Hu­nyad megye valamikor színmagyar vidék volt. Ez a megye más szempontból is rendkívül izgalmas vidék. Itt talál­ható a várhelyi (románul Sarmisege­­tuza, latinul Ulpia Traiana) amfiteát­rum. Az egykori Dácia fővárosa, amire a Ceausescu időszak román történészei és politikusai, mint ősi­­ségük legfőbb „bizonyítékára” una­lomig hivatkoztak. Hivatkoznak ma is. Gondolnánk-e, hogy a várhelyi amfiteátrumot nem román régész, ha­nem egy dévai magyar tanár, Téglás Gábor (Brassó, 1848 - Budapest, 1916) akadémikus tárta fel „a közis­meret előtt”. Szomorú, de jellemző a román közvélemény manipulálá­sára, hogy Hunyad környékén Beke egyetlen élő román értelmiségit se ta­lált, aki hallott volna a székely tudós­ról. Évtizedekkel később Constantin Daicoviciu kolozsvári történész-ré­gész professzor folytatta a székely tudós ásatásait. De sem ő, sem a többi román történész nem tett em­lítést Téglás Gábor úttörő munkájá­ról. Bármekkora legyen is valakinek a becsvágya, a tudományban az ilyesmi nem megengedett. Beke szamára íróilag az volt a legizgalmasabb kérdés: végtére is, mi az igazság a rómaiak és dák nép ro­mán részről agyonpropagált egyesü­lését illetően? Lehetséges volt ez? Volt ennek realitása? Nem volt! Ilyesmit hangoztatni képtelenség! Hisz tudott dolog, hogy a behódolt dákok be se léphettek az amfiteátrum területére. Oda csak császári tisztvi­selőknek s a légió tisztjeinek, kizá­rólag római polgároknak volt bejárá­suk. A behódoltak szolgamunkát végeztek. Mi módon „egyesülhetett” hát a legyőzött dák nép röpke száz év alatt a római nemesekkel? Sehogy. Bonfini szerint a Római Birodalom Dácia tartományának lakói Traianus császár katonáinak és telepeseinek a leszármazottjai. Tudni kell viszont, hogy a provinciákban csak a tisztek voltak rómaiak, a cohorsok (ezredek) katonái szedett-vetett népség volt. Olténiában például egy palesztinai cohors nyomaira bukkantak a Dunai- Vaskapui vízi erőmű építésekor. (Az árulkodó nyomokat állítólag azon helyt eltüntették!) Diákként magam is hallottam beszélni, hogy Daicovi­ciu - a köztudottan törtető oltyán egyetemi kollégákkal ékelődve -, időnként az orruk alá dörgölte ere­detüket, kilétüket. Egyébiránt az ókori forrásokban feljegyzett tény, hogy Traianus császár a dák lakos­ságot kipusztította, illetve rabságba hurcolta. Mindazonáltal a dákoro­mán felfogás hívei máig is azon iz­zadnak, hogy „bebizonyítsák”, az új etnikum (dákoromán) nemcsak átvé­szelte a népvándorlás századait, ha­nem magába olvasztotta a betelepülő szlávokat is. Hiába bizonyította egy egész történészi és egy nyelvészeti iskola is, hogy a román nép a Bal­kán-félsziget nyugati felében alakult ki, a 11-12 században vándorolt a Duna északi partjaira és a 13. század­ban jelent meg Erdélyben, ha a ro­mán államérdek mást kíván(t). A dá­koromán folytonosság Trianon óta, de különösen Ceausescu idején kilé­pett a tudomány medréből, kiemel­ték onnan és „ideológiává” fetisizál­ták. Bármennyire tragikus is, ha egy tudós élete végén visszavonja azokat a tételeit, amelyekre egész tanítását alapozta, Daicoviciu ezt megtette. Noha az ő nevéhez fűződik a dáko­román folytonosság bizonyítása, volt benne elegendő tudósi bátorság és őszinteség ahhoz, hogy élete végén megcáfolja saját addigi állításait. Igaz, hogy végső gyónása mélységes titokban maradt és a párthatalom nem volt hajlandó tudomásul venni, de az igazság előbb-utóbb csak fel­színre került. Dr. Ferenczi István ko­lozsvári régész a Székelyföld című erdélyi kiadvány 2000 évi számában közölt interjúban a következőket nyi­latkozta: „C. Daicoviciu halála előtt egy hónappal összehívta a Történeti Intézetnek, a két tanszéknek és a Tör­téneti Múzeumnak a tudományos személyzetét és elmondta azt, hogy korábbi véleményével szemben vissza kell vonnia bizonyos állításo­kat. Először is, hogy a Nestor-féle Oskrónikában található volochok nem oláhokat jelentenek, hanem frankokat. Másodszor, hogy az Anonymus említette „ac pastores Ro­­manorum” (rómaiak pásztorai) kifej­ezés nem az oláhokat, hanem szin­tén a Dunántúlt birtokló frank fenn­hatóság alatti népeket jelentette. Har­madszor: az, amit a havaselvi és moldvai régészek ősromán művelt­ségnek, Dridu műveltségnek nevez­tek, annak régi elemei Bulgáriában vannak, tehát ha az újabb elemei itt Magas Déva vára alatt, lenn a völgy­ben áll egy szép ferences kolostor. Úgy hírlik, hogy az 1970-es árvíz elöntötte, különben is már régen la­katlan volt. A történet még az erdé­lyi falurombolás idejére nyúlik vissza. A Déva környéki ipar ekkor már haldoklott és a szép jövő remé­nyével ide csábított számos ember ál­lás nélkül maradt. Magukat sem vol­tak képesek eltartani, gyermekek hada került az utcára, szüleik még is­kolába járatni is képtelenek voltak. Ekkor jelent meg a színen Csaba testvér, a ferences szerzetes. Birtokba vette az épületet, a Ferences Rend ősi jussát. Nem kolostorban gondolkodott, hanem az utcai gyerekeihez fordult, nehéz sorsukon akart enyhíteni. Ezek zöme magyarul beszélt, sokuk árva volt, sokuk megejtett anyától szárma­zott, senki sem törődött velük. Böjté Csaba testvér az ifjú szer­zetes összegyűjtötte az utcáról fel­szedett gyermekeket, s szeptember­ben megjelent velük az iskolában, beíratta őket. Nehézségei ekkor kez­dődtek, szűk volt az iskola, de ő nyi­kerülnek elő, ez azt jelenti, hogy va­laki magával hozta északabbra. O úgy magyarázta, hogy a románok va­lóban délről északra vándoroltak fel. Daicoviciu életének utolsó két-há­­rom évében ezért a szemléletváltásért kegyvesztett lett.” Hunyad megyét járva, Beke min­denhol a magyar emlékeket kereste. Talált is, szép számmal. Faragó Jó­zsef akadémikussal, a neves erdélyi néprajztudóssal például arra kereste a választ, hogy került Déva vára a Kőműves Kelemen balladába, me­lyet, balladaként, eredendően csak a székelyek és a csángók ismertek. A nemzet más területein csak később és a tankönyvekből szereztek tudomást az emberek erről a motívumról. De miért éppen Déva? A tutajozás nagy hagyomány volt a Székelyföldön a századfordulóig. Fát szállítottak Gyergyóból a Maro­son, le egészen Aradig, Szegedig, Belgrádig. A legfőbb hajókikötő a hosszú úton Déva volt. Déván abban az időben elég népes bolgár közös­ség élt. Katolikus bolgárok, akik az egyik lázadás után a 16. században elmenekültek szülőföldjükről a törö­kök elől, és Erdélyben, Déván tele­pedtek le. Ezek a bolgárok hozták magukkal az emberáldozat motívu­mát, amely kétségtelenül balkáni motívum, hisz egyaránt benne van a szerb népköltészetben, a görögben és a bolgárban. Nos, a Déván letelepe­dett és immár magyarul beszélő bol­gárok az ott szállást kereső és napo­kig időző székely tutajosoknak el­mondták a balladát, de hozzákap­csolták Déva várához, merthogy Dé­ván mesélték. Hazamenve, a széke­lyek elmondták az otthoniaknak. A moldvai csángóság pedig szimbiózis­ban élt a székely kultúrával. Van ennek a városnak még egy igen érdekes magyar vonatkozása: a csán­gótelep. A dévai csángók bukovinai csángók. Az 1764-es székely öldöklés után, azt követően, hogy Mária Teré­zia erőszakkal bevezette a határőrséget, ami ellen a csíki meg a háromszéki székelyek lázadoztak és a császámő közéjük lövetett, rengeteg csángó át­menekült Moldvába és az ottani csán­gófalvakban telepedett le. Később, amikor Mária Terézia Hadik Andrást, nagyszerű magyar tábornokát Len­gyelország első felosztása után kine­vezte Bukovina kormányzójává, a fő­tiszt elküldte a ferenceseket, szedjék össze a Moldvába menekült székelye­ket, és letelepítette őket Bukovinába, egy meglehetősen lakatlan területre. Öt falut alapítottak: Hadikfalva, András­­falva, Fogadjisten, Istensegíts és Jó­­zseffalva. A kilencszázas évek körül megin­dult egy mozgalom a székelyek kö­tött egyet alapítványa segítségével a kolostor celláiban. A gyerekek száma egyre növekedett, már elérte a szá­zat is. Elhelyezésük lehetetlennek bi­zonyult a régi falak között. Ekkor mintegy az égiektől vezér­elve templomának látogatója akadt. Egy úr Hollandiából. A kolostorra is kíváncsi volt. A kolostorudvaron ott nyüzsgött a sok tépett-kopott gyerek. A srácok meglátván Csaba testvért, gyermeki szeretettel rohantak hozzá. A jelenet valamiképpen olyan lehe­tett, mint amikor a rongyos gyerekek Néri szent Fülöpöt a filmben (Legye­tek jók, ha tudtok...) körülrajongták az elhagyott olasz templomban. Az úr a közelben álló már félig kiürült paneles lakóházra mutatott és meg­kérdezte, mennyibe kerül ott egy la­kás? Mára Csaba atya megvásárolta a házakat és ott, a kolostor szomszéd­ságában levő lakásokban családkö­zösségeket hozott létre. A kulturált környezetben együtt lakik 10-12 gyerek; nevelőik áldozatot is vállaló házaspárok. zött, hazatelepülési szándékkal. Jel­lemző volt a korabeli magyar „füg­getlenségre”, hogy a magyar kor­mány nem merte vállalni hivatalosan a letelepítésüket - a birodalom egyik tartományából a másikba. Ezt egy miniszter tette meg. Az első rajt ku­bikos munkára vitték Dél-Bánátba, Kevére, Hertelendre, Sándoregyhá­­zára. Utána jöttek csapatostul. Ekkor már a magyar állam telepítette le őket. Egyik ilyen telephely volt Déva. Az állam megvásárolt a keleti részen egy területet, és odatelepítette le a csángókat. Az lett a csángótelep, aminek a fele most is megvan. A te­lepesek amúgy is nehéz életét később az tette még keservesebbé, hogy bár hazajöttek, szándékosan tömbhá­zakba kényszerítették őket, meg­bontva ezáltal a csángó tömböt. Bár Hunyad és környéke ősi ma­gyar vidék, a valamikor színmagyar falvakból rendre elfogytak a magya­rok a századok alatt. Egy Hátszeg­menti faluban (Klopotiva) már csak két református él. Egyszercsak meg­jelenik a református tiszteletesnél nyolc ortodox pakulár azzal a meg­lepő szándékkal, hogy ők át akarnak térni Kálvin hitére. Csodálkozik a pap, de szívében örül, a pakulárok meg erősen ragaszkodnak elhatáro­zásukhoz. Rendben - mondja a tisz­­teletes -, és azt gondolja: „Bizonyára a hajdani román kálvinizmus hagyo­mányai törtek fel a lelkekből. Ezen a vidéken valaha erős román refor­mátus eklézsiák álltak.” Igenám, de az új „hívek” csak egyetlen egyszer jöttek el az istentiszteletre. Akkor pe­dig azt mondták, meggondolták a dolgot, visszamennek az ortodoxok­hoz, mind a nyolcán. így is történt. De vitték magukkal a templomot is. Mert létezett egy olyan törvény Ro­mániában, hogy ha a gyülekezet tag­jainak 70 százaléka más vallásra tér át, akkor velük megy a templom is. Azóta ortodox templom a reformá­tusok istenháza. Beke György - a magyar közvéle­kedéstől eltérően - Groza Péter dr. egy­kori román miniszterelnök személyét és tevékenységét magyar szempontból megtévesztőnek és kifejezetten káros­nak tartja. Állítását érvekkel dúcolja alá. Déva város parkjában a Groza-kas­­téllyal szemben egy pádon ülve, az író, képzeletben, tetemre hívja a volt román miniszterelnököt. És Beke épp ezt tartja az egyik legfontosabb üzenetnek az erdélyi magyarság számára. Mert tudatlanságból, megrögzöttségből, vagy azért, mert ragaszkodnak a haj­dani egyetemalapító (nem is ő alapí­totta az egyetemet!) emlékéhez, sokan még ma is dicsőítik őt. Holott sokkal többet ártott, mint amennyit használt nekünk: „Román kutatók 1989-et kö-A szeretet vezet itt most már négy­száz kis erdélyit. Csaba atya hatalmas hite megrajzolja a jövőt. Mert nem­csak felnevelni kell tudni a kicsi er­délyieket, de rá kell segíteni őket egy olyan katapultra, mely az élet felé is reményt ad. Terve szakiskola létreho­zása, ahol szakmát tanulhatnak a fia­talok. Az egyetemre menőknek meg­kísérel ösztöndíjat szerezni. Tervezi, hogy Kolozsvárott a Sapientia Egye­tem új épületében lakást vásárol az ott tanuló fiatalok számára. Találkoztunk a szerzetes atyával. Meglepő jelenség volt. Fiatalember, ingujjban, farmernadrágban. Feje fö­lött szinte láttuk a dicsfényt. Egy igazi szenttel találkoztunk. Egy egy­szerű szent emberrel. Csak azt saj­nálhatjuk, hogy szentté avatását mi már nem érhetjük meg! CF. Dévai Szent Ferenc Alapítvány, 1536 Budapest, Postafiók: 234. Tele­­fon/fax: (061) 487 0005. E-mail: de­­vaiszfalapitvany@webmail.hu. Bankszámlaszám: 10300002- 20145639-00003285 vetően gyakran latolgatják, hogy mi­ért éppen ez a viharos múltú polgári politikus lett Moszkva választottja 1945 márciusában a román kor­mányfői tisztségre? Azért - érvel kér­dezve a szerző -, mert polgári politi­kusként ‘kezesség’ lehetett a Nyugat számára, hogy nem a pártdiktatúra, ha­nem a demokrácia felé vezeti Romá­niát? Rugalmas politikus, aki nem til­takozik, ha helyette Moszkva igazán bizalmi emberei kormányoznak? Szempont lehetett az is, hogy ‘magyar múltja’ csillapítja az erdélyi magyarok fájdalmát, amiért ismét kisebbségi sorba taszítják őket?” Beke szerint Groza az életben mindenre vállalko­zott. Tipikusan balkáni figura volt. Tett ugyan apróbb engedményeket, gesztu­sokat a magyaroknak, de alapjában nem volt magyarbarát, sőt határozot­tan ellenségünk volt. Sokkal jobb lett volna egy reakciós román miniszterel­nök, mert akkor felébredt volna az er­délyi magyarság. így viszont elámítot­ták. Ebben rejlik az ő és a Népi Szö­vetség történelmi bűne. A püspök imája című szociográfi­ájában Beke leszámol Takács Lajossal, a hajdani politikussal, rektorral, nem­zetközi jogásszal. Felháborodva teszi fel a kérdést: hogy tudott odáig süllyedni egy magyar politikus, hogy 1947-ben a román parlamentben kije­lentse, megköszönjük Romániának, hogy nem engedte a kisebbségi zára­dékot bevenni a békeszerződésbe. Idé­zet parlamenti beszédéből: Amit „szükségesnek tartok itt leszögezni, nem más, mint a békeszerződés bármi­nemű kisebbségvédelmi záradékának a kihagyása. Huszonöt esztendőn át ta­pasztalhattuk a hasonlójellegű záradé­kokat. Eredményeit ismerjük. Az úgy­nevezett kisebbségvédelmi egyezmény hozta el számunkra a bezárt iskolákat, a nyelvhasználat eltiltását, a munká­soknak munkahelyükről való eltávolí­tását és a munkásrétegek elszegénye­dését. Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármi­lyen záradék.” (Népi Egység 1947. aug. 27.) Beke György megfejti a titkot, miért ejt ki egy politikus ilyen gya­lázatos szavakat az erdélyi magyar­ság nevében. Arról van szó, hogy Ta­kács Lajos 1940-1944 között Temes­váron a magyar népközösség főtit­kára volt és ilyen minőségében ren­geteg pert indított a román állam el­len. Csakhogy a második világégést követően számunkra fájdalmasan megváltozott a helyzet. És ő nagyon jól tudta, ha egy picit is félrelép, na­cionalistaként rögtön elítélik, s bör­tön vár reá. Talán még ennél is fá­jóbb, egyenesen elképesztő, hogy rektorként hathatóan hozzájárult sa­ját egyeteme, a Bolyai Tudomány­­egyetem felszámolásához. Gyaláza­tos tettéért később vezekelnie kellett. Szörnyű lelki tusái lehettek, amíg a hetvenes évek második felében elju­tott az ellenkezés álláspontjára. De túlontúl késő volt már. A szégyenfol­tokat már nem lehetett letörölni, tisz­tára mosni. Végül is sírba vitte elkép­zelhető gyötrődéseit. A vízaknai te­metőben, miközben a gyászoló gyü­lekezet végső búcsút vett az elhunyt­tól, Bálint Lajos gyulafehérvári püs­pök-helyettes félrehúzódva imádko­zik az elhunyt lelki üdvéért. Pedig a főpapnak tudomása volt azokról az ütésekről, amelyeket Takács Lajos mért az ő egyházára, a hívekre és a papokra, amikor 1948-ban - Romá­nia akkor mondta fel a konkordátu­mot - dörgedelmes cikket írt a Ro­mániai Magyar Szóban a Vatikán im­perializmusáról, a vallások ellen. Hi­ába, ilyen az igaz hit -megbocsátó! Kedves Olvasó, ezzel a néhány ki­ragadott példával, esettel kívántuk ér­zékeltetni Beke György kiemelkedő írói, szociográfusi teljesítményét, a népe iránti olthatatlan szeretet jegyé­ben fogant vállalkozásának egyedülál­lóságát a magyar irodalomban. Aniszi Kálmán Beke György: Déva vára alatt (Barangolások Erdélyben 5., Felső­magyarországi Kiadó, 2003.) Szent farmernadrágban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom