Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
2001. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal ZÁGONI JENŐ Románia és a „jugoszláv" Bánság kérdése 1941 tavaszán A trianoni békediktátum (1920. június 4.) az addigi Magyarországhoz tartozó Bánságot három részre osztotta. Északi és keleti részét Romániához, a nyugatit és a délit Jugoszláviához csatolták. Csupán északnyugati kis része maradt Magyarországé. A két világháború közötti időben Románia és Jugoszlávia baráti viszonyban állt egymással. A kisantant tagországaként (1920-1921) és a Balkánpaktum (1934) aláíróiként mindketten a háború utáni békediktátum haszonélvezői voltak. 1940 nyarán Moszkva, Berlin és Róma egyaránt nyomást gyakorolt Bukarestre, hogy jelentős területeket adjon át a Szovjetuniónak, Magyarországnak, illetve Bulgáriának. 1940. június 26/27-nek éjszakáján Moszkva ultimátumot küldött Romániának, melyben követelte Besszarábia és Észak-Bukovina átadását. Néhány óra múlva Bukarest tájékoztatta Belgrádot az ultimátumról, tudatva azt is, hogy akár fegyverrel is kész megvédeni az említett területeket. Ugyanakkor szerette volna megtudni, hogy számíthate Jugoszlávia katonai támogatására, amennyiben Bulgária vagy Magyarország részéről is agresszió érné. Annak ellenére, hogy ekkor még nem kötötték meg a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést (1940. december 12.), Belgrád válasza kitérő, kétértelmű volt. Nyilvánvaló lett, hogy Románia a korábbi „barátra” nem számíthat. 1941 áprilisától a két ország közötti viszony egyre inkább romlott. A románok a szerbek tudomására hozták, hogy amennyiben a magyarok bevonulnának Bácskába, akkor ők - az ősi román föld jogán - azonnal elfoglalnák a Bánság jugoszláviai részét, így akadályozva meg a magyarok további terjeszkedését. Erre a román szándékra Antonescu is fölhívta a német vezetés figyelmét. Kifejtette, hogy a fentebb említett lépéseket akkor is megteszi, ha az nagyobb méretű konfliktushoz vezet. 1941. április 5-én Franklin Mott Günther amerikai miniszter találkozott Antonescuval, akit arról tájékoztatott, hogy értesülései szerint fennáll egy Románia elleni támadás lehetősége. Az amerikai küldött erre a magyar-jugoszláv titkos szerződésből (?) következtetett. Ennek alapján Bánság romániai részét Jugoszlávia, Dél-Erdélyt pedig Magyarország kapta volna meg. A fentiek ismeretében, Románia addigi tartózkodóbb magatartását a németekkel szemben teljesen megváltoztatta. Ugyanis meggyőződött arról, hogy érdekeinek egyetlen hathatós támogatója a térségben csak Németország lehet. Görögország és Jugoszlávia megtámadása után (április 6.) Hitler parancsot adott Jugoszlávia földarabolására. Ennek értelmében Magyarország és Bulgária kapott területeket. Horvátország „független” lett, Németország pedig fönntartotta a jogot a jugoszláv Bánság, illetve a volt Szerbia fölötti ’’védnökségre”. Április 11 és 13 között a magyar csapatok bevonultak Bácskába és a Baranyai háromszögbe. Mivel Románia - korábbi fenyegetése ellenére - nem avatkozott be a területi kérdésbe, elnyerte az amerikai és egyes nyugati kormányok elismerését. Nem így értékelte a passzivitást a Bánság román lakossága és Románia politikai életének számos meghatározó személyisége sem. Ők katonai beavatkozást, illetve a Bánság megszállását követelték. Voltak, akik egy korridor létesítését is szükségesnek tartották. Ez átszelve Szerbiát, Macedóniát és Albániát, az Adriai-tengerig terjedt volna. Erre a tervre magyarázatot is találtak. Szerintük ebben a zónában ma is románok élnek, vagy pedig elszlávosított románok, akik vissza akarnak térni az anyaországhoz. Ezt a tervet ellenezte Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt vezetője, aki pillanatnyilag a román-jugoszláv barátság megőrzését fontosabbnak tartotta a terjeszkedés e formájánál. Maiut támogatta a Liberális Párt vezetősége is. A román államvezetés még akkor is a két fél „barátsága” mellett kardoskodott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szerb repülőgépek bombázták Temesvárt, Aradot és Oravicát. Romániát a német hadvezetés sem bátorította a beavatkozásra, mivel Németország akkor teljesen ura volt a jugoszláviai helyzetnek. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy az amerikai, görög, később pedig a szovjet diplomáciának szintén komoly szerepe volt Románia távolmaradását illetően. Április 14-én a .jugoszláv” Bánságból nyocvan román küldött érkezett Temesvárra. Ők a románság azon kérését tolmácsolták, hogy a terület Romániához való csatolása érdekében tegyen meg mindent a kormány. Tudatták, hogy ők már lépéseket is tettek ennek megvalósításáért. A falvakban kitűzték a nemzeti zászlót és román közigazgatást vezettek be. A küldöttek Bukarestbe utaztak, ahol április 16-án Antonescuval is találkoztak. Ezzel egyidőben Románia szerte kampány indult Bánság érdekében. Április 28-án újabb .jugoszláviai” román küldöttség érkezett Temesvárra. Ők is az egyesülést sürgették, román templomok megnyitását és román nyelvű iskolák létesítését követelték, Különösen a Timok-völgyében, ahol szerintük 300 ezer identitásától megfosztott román él. Egyébként 1919 és 1941 között a román kormány többször fordult Jugoszláviához az ottani román kisebbség jogainak csorbítása miatt, de „barátság ide vagy oda”, minden román fáradozás eredménytelen volt. A Bánság ügyében a román és magyar diplomáciai csatározások is tovább tartottak. Mindkét fél Németországtól remélte a számára pozitív megoldást. A románok az ott élő 130 ezer román jogán, a magyarok pedig a terület történelmi hovatartozásáért tartottak igényt rá. Bárdossy magyar miniszterelnök kifejtette, hogy „Románia jogtalanul számít erre a területre, hiszen ez soha sem volt román. Jelenleg a jugoszláv, korábban pedig a magyar állam részét képezte.” Berlin is kétségbe vonta a románság már jelzett túlzott számarányát, és azt az állítást is valótlannak tartotta, hogy a Bánságban alig élnek magyarok. Hitler, hogy magyar szövetségesét megnyugtassa, kijelentette, hogy a Bánságot csak ideiglenesen tartja német megszállás alatt, de utána visszatér Magyarországhoz. A románoknak megígérte, hogy a magyar csapatok nem lépik át a Tisza vonalát, s így nem kerülhetnek összeütközésbe a románokkal. A német vezetés Antonescunak külön is tudomására hozta, hogy támogatja őt, és megerősíti a hatalomban. Április 22-i keltezéssel Románia memorandumot terjesztett Németország elé a Balkán-félsziget újrarendezését illetően. Ebben továbbra is igényt tartott a „szerb” Bánságra, valamint Dél-Dobrudzsára, ahol szerinte 600 ezer román élt a nemzeti jogok érvényesítésének lehetősége nélkül. Az előterjesztés magába foglalja egy szabad Macedónia vagy „Timok tartomány” létrehozását német-román-olasz igazgatás alatt. Dél-Dobrudzsa helyett Bulgária „fájdalomdíjként” az Égei-tenger partjának egy széles sávját kapta volna meg. Végül Antonescu egy konferencia összehívását tartotta szükségesnek, melyen - lehetőleg Hitler jelenlétében - ismételte volna meg a román javaslatokat. A memorandumhoz csatolták a Bánságra vonatkozó földrajzi, etnikai, történelmi és gazdasági érvek mutatóit, melyek alapján már 1919-től az egész területnek Romániához kellett volna tartoznia. Míg Antonescu Hitler pozitív válaszát várta a „Bánság ügyében”, Németország a „szerb” Bánságot Magyarországnak ígérte. Az események további alakulása az egész ügyet mellékvágányra terelte, mivel 1941. június 22-én a központi hatalmak megtámadták a Szovjetuniót. A státustörvény a viszálykodás almája? (Folytatás az 1. oldalról) mázzá, még akkor is, ha nemzetközi szabályzásokról van szó. A státustör-vény alkalmazása címén Magyarország semmiképpen sem hozhat létre ügyviteli struktúrákat Románia területén.” - azért volt szükség, mert időközben Jan Figel szlovák külügyi államtitkár cáfolta azokat a román sajtóértesüléseket, amelyek szerint a magyar státustörvény ellen „valamiféle közös szlovák-román front” kialakítását tervezik. A NATO-tagságra váró országok pozsonyi értekezletén a kétoldalú román-szlovák megbeszéléseken szó esett a státustörvényről is, „de semmilyen közös frontról szóló megállapodás nem született” - nyilatkozta Jan Figel, majd tovább magyarázkodott: Bába Iván magyar külügyi államtitkárnál azért érdeklődött, mert „egyrészt nem szeretnénk, ha a státustörvény más országok, ez esetben Szlovákia polgárainak valamilyen jogfüggőségét teremtené meg, másrészt nem vennénk jó szívvel, ha ennek nyomán esetleg a magyarországi kisebbség egyfajta gyöngülése vagy támogatásuk mérséklődése következne be”. Szó sincs arról, hogy Ion Iliescu államfő, Adrian Nastase miniszterelnök vagy Jan Figel szlovák külügyi államtitkár ne tudná: a státustörvényt nem Románia, nem Szlovákia, hanem Magyarorzság területén alkalmazzák! Nem beszélve arról, hogy Mikulás Dzurinda szlovák államfőnek, Jan Figel külügyi államtitkárnak szemérmesen hallgatnia kellene a státustörvényről, hiszen országukban már öt éve, 1997-től létezik hasonlójogszabály. A szlovák állam által kiadott igazolvány birtokosa bármeddig vízum nélkül tartózkodhat Szlovákiában, ahol a helybéli állampolgárokkal azonos munkavállalói jogokat élvez, azonos társadalombiztosítási feltételek mellett fordulhat orvoshoz, ingyen utazhat, azonos körülmények között tanulhat Szlovákia bármely iskolájában, egyetemén, indokolt esetben rövid idő alatt szlovák állampolgár lehet A szlovák státustörvény - mert erről van szó! - rendkívül nagyvonalúan kezeli a nemzeti hovatartozás kérdését is: aki nem tudja dokumentumokkal bizonyítani szlovák származását, annál elegendő a szlovák nyelv ismerete is, ha nem tud szlovákul, akkor azt is elfogadják, hogy a szlovák nemzethez, annak kultúrájához való tartozását vagy három nemzedékre visszamenően bizonyítja, hogy valamelyik rokona szlovák. A román hecckampánynak szintén nincs semmilyen alapja, hiszen az adófizetők pénzéből - tehát a romániai magyarok adójából is! - fizetik a Moldva köztársaságbeli (besszarábiai) középiskolások, egytemi hallgatók - becsléseik szerint mintegy tízezer diákról van szó! - az országos átlagnál jóval magasabb ösztöndíját, fedezik teljes ellátási, utazási költségeiket Ha Moldva Köztársaság nem tudja kifizetni a százmillió dolláros nagyságrendű villanyáram-, és gáztartozásait akkor a román kormány az adófizetők - tehát a romániai magyarok zsebébe is - nyúl, s kiegyenlíti a számlát. A Moldva Köztársaságnak nyújtott segítség méreteiről talán egyszer mindent megtudhat a közvélemény is. Tény: óriási pénzek vándorolnak a Pruton túli „testvérek”-hez. A schengeni veszély közeledtével Románia minden országgyűlési vita, beleegyezés nélkül a besszarábiai románoknak kettős állampolgárságot biztosított A román kormányfő ennek felvetésekor cinikusan megjegyezte: ez nem precedens értékű! Érdekes módon a román hatóságokat és politikusokat kizárólag csak a magyar státustörvény zavarja, azt tartják diszkriminatívnak. A más kisebbségeknek nyújtott hasonló kedvezmények fölött nagyvonalúan átsiklanak. A külföldön élő horvátok számára az anyaország már 1993- ban kettős állampolgárságot biztosított. Milja Radan, a Romániai Horvátok Szövetségének parlamenti képviselője a Krónika című napilapnak nyilatkozva kijelentette: a kétezerötszáz romániai horvát - ”krasován” - él a kettős állampolgárság nyújtotta kedvezményekkel: bármikor letepedhetnek Horvátországban, korlátozás nélkül, meghatározatlan időre munkát vállalhatnak az anyaországban, bármelyik horvát iskolában tanulhatnak. A romániai horvátok az elmúlt esztedei horvátországi választások idején két választási körzetben adhatták le szavazataikat Resicabánya övezetében. A román rendőrség egyfajta díszkíséretet biztosított a szavazáshoz. , A román alkotmány megengedi a kettős állampolgárságot, így a hazai hatóságok nem avatkozhatnak a horvátországi döntésbe” - mondta Mihai Radan, román országgyűlési képviselő. A Romániában élő szlovákok kedvezményei megegyeznek a világ minden részében élő honfitársaik kivételezettségével. A közel húszezer romániai szlovák közül mintegy ötezren már a fényképes szlovák igazolvány tulajdonosai., A román hatóságoknak semmi közük a Szlovákiában biztosított kedvezményekhez” - mondotta Andrei Stefanco, a romániai Csehek és Szlovákok Demokratikus Szövetségének alelnöke. A Romániában maradt szászok és svábok immár jelképesre zsugorodott közössége is számos kedvezményben részesül Németországban. Mindezeket a román állam szintén elismeri, hogy jogosak, hozzájárulnak a két állam közötti hídszerephez. A Németországba kivándorolni szándékozóknak csak bizonyítaniuk kell német származásukat, hogy könnyűszerrel letelepedhessenek az anyaországban. Németország az ittmaradókat is jelentős összegekkel, adományokkal támogatja: a temesvári és nagyszebeni állami színház, a német nyelvű közszolgálati rádió és televízió fenntartását javarészt a német állam biztosítja. A Román Televízió magyar adásának egyik szerkesztőjeként bizonyíthatom: német kollégáink olyan autonómiát élveznek a televízión belül, hogy gyakorlatilag csak az adások sugárzását kérik a közponü intézménytől. Németország ötven nyelvtanárt fizet, akik a német tannyelvű iskolákban tanítanak. Az anyaország pénzéből épültek és működnek a romániai modem német öregotthonok. Közel tíz éve német-román kormányközi bizottság működik, amelynek ülésein a német fél előzetesen ismerteti az ittmaradt közösség támogatását. Ezek után jogos a kérdés: miért csak a magyar státustörvény irritálja - egészen a hagymázos állapotig - a román politikusokat, az áttekinthető információk hiányában könnyen manipulálható milliós tömegeket? Az egyik válasz: a kétségtelenül jelenlévő irigység. Ha már rosszul megy a románoknak, a magyaroknak se menjen jól! Egyenesen kapóra jött számukra a zámolyi romák felette szokatlan strasborugi ,Jionfoglalása”, a magyar rendőrök „brutalitásáról” szóló fizetett hirdetések. Tudatalatt él egy ilyen felfogás: Magyarország se lépjen be hamarább az Európai Unióba, mint Románia! Miközben a román politikusok - kormányon lévők vagy ellenzékiek -, amikor nemzeti érdekekről van szó kivétel nélkül ugyanazt hasrsogják, a jelenlegi magyar ellenzék még lovat is ad az állítólagos román szlovák, szerb, ukrán „félelmek” alá. Mintha szorgosan együttmunkálkodnának abban, hogy valóban elodázzák, esetleg késleltessék Magyarország európai uniós csatlakozását. A státusztörvénnyel kapcsolatos huhogás, szájmenés kapcsán a román politikusok és sajtó az erédlyi magyarságon próbálják elverni a port. A Román Nemzeti Lebirális Párt elnöke, Valeriu Stoica - aki négy éven át annak a kormánynak volt az igazságügyminisztere, amelynek az RMDSZ is tagja volt, s nem győzte dicsérni a magyar honatyák hozzáértését - most anakronisztikus pártnak nevezi az RMDSZ-t és egysorban említi a szélsőségesen magyarellenes, antiszemita, nacionalista Nagy-Románia Párttal - kijelentette, hogy a magyar státustörvényt elfogadhatatlannak, a román állam szuverenitása elleni támadásnak minősítette. A kijelentés csak azokat lepte meg, akik nem ismerik a liberális párt két világháború közötti magyaiellenességét. Furcsa, hogy mindezek ellenére 1990-ben is az RMDSZ csúcsvezetősége egyenesen azt javasolta, hogy a romániai magyarság Radu Campeanu elnökjelöltre szavazzon, akivel - ahogyan az előre látható volt - alaposan bevásároltunk. Most a román kormánnyal jóban-rosszban kitartó RMDSZ-vezetők reggeltől estig magyarázkodhatnak. A hisztériakeltés mögött egy egészen sajátos jelenség húzódik meg: a zsákmányféltés! Az utódállamok azt féltik, amit Trianon nekik juttatott. Már nem érdekli őket sem a történelmi igazság, sem a higgadt érvelés, sem a kedvezmények közötti analógia, csupán az foglalkoztatja: hogyan lehet megőrizni mindazt, ami 1920-ban mannaként az ölükbe hullt. Ezért handabandázik Rázván Theodorescu román művelődési miniszter, hogy a nagyváradi barokk püspöki palota a Körös Múzeumé - vgyis az államé -, a gyulafehérvári Batthyaneum a Román Akadémiáé - ugyancsak a román hatóságoké - marad. Ezért nem sikerül a marosvásárhelyi Teleki-tékát visszajuttatni a jogos örökösnek, a városnak, ezért történhet meg az a furcsa eset, hogy a papíron visszajuttatott magyar egyházi ingatlanok döntő többsége fölött nem rendelkezhet a jogos tulajdonos! A zsákmányféltés különös reakciókra képes. Ne tűnjön tehát semmi meglepetésnek! Külön tanulmányt érdemelne, hogy 1914-ig a román állam hogyan segítette az erdélyi románokat. Bukarestben az erdélyi román anyanyelvű egyetemisták megsegítésére külön egyesület alakult, az évi ösztöndíjból fedezni tudták például a bécsi orvostudományi egyetemen folytatott tanulmányokat. Az első világháború előtt 200-250 erdélyi román egyetemi hallgató kapott minden tanulmányi költség fedezésére szolgáló ösztöndíjat. A magyar állam a román papjelölteknek juttatott jelentős ösztöndíjat. Nagyváradi példánál maradva: a római katolikus Vallásalap fedezte a helybéli görög katolikus püspökség 32 papjelöltjének és a lugosi püspökség 15 papjelöltjének összes költségeit. Az ortodox teológusok tanulmányaik elvégzése után évenként négyen mehettek magyar állami ösztöndíjjal külföldi tanulmányútra. Most az ő leszármazottaik arról cikkeznek, hogy a nagyváradi római katolikus püspöki palota - a kelet-európai barokk legszeb épülete - a románok kizsákmányolásával épült! Ma a román vezetés alatt miért nem „zsákmányolják ki” hasonló módon a többségi lakosságot. Köztudomású, külön irodalma van, hogy az erdélyi románok nagyarányú földvásárlásait a romániai bankok hatalmas összegekkel támogatták. Ebben az igyekezetükben nemcsak a magyar törvények által szabad működést biztosító erdélyi román bankok, hanem a nagy budapesti bankok is segédkeztek, sokkal előnyösebb feltételek mellett biztosítottak visszleszámolási hiteleket, mint az erdélyi magyar bankoknak, s ezáltal hozzájárultak magyar intézmények, magyar takarékpénztárak, hatalmas földbirtokok, erdők, nagy értékű ingatlanok román kézbe juttatásához. Óriási bűnöket követett el a múlt század végén, század elején az önmagával gőgösen eltelt magyar vezetőréteg, amerikai ,Jdtántorgásra” kényszerítve másfél millió magyart. Most Románia államelnöke kijelenti: , A természetes az lett volna, ha a budapesti kormány azelőtt konzultál a román kabinettel, mielőtt kidolgozza a törvényt, és olyan kitételeket visz bele, amelyek teljességgel elfogadhatatlanok bármely szuverén állam számára.” Egyszerű román emberek irigylik azt az évi húszezer forintnyi támogatást, amelyet az erdélyi magyar szülők azért fognak kapni, mert két gyereküket magyar iskolába járatják. Ettől összedől majd a világ, s az erdélyi magyarok - akik történetük során mostanra váltak a legszegényebbeké - a Kánaánban érezhetik magukat Régóta tudom: nincs turáni átok, csak emberi butaság! Felesleges tehát „guruló forintokról”, „klientúraépítésről”, „ellenőrizhetetlen juttatásokról” beszélni akkor, amikor a magyar adófizető állampolgárok az elmúlt esztendőben is - ahogyan Lukács Csaba a Magyar Nemzetben írta - egy forint harminc fillért költöttek a határon túli magyarok támogatására, tehát jóval kevesebbet, mint macskaeledelre. Ezért kiváló szakembereket, immár a magyar társadalom számára nélkülözhetetlen munkaerőt kaptak - ingyen. A státusztörvénnyel kapcsolatosan még sok tinta fog folyni, egyetlen vigaszunk lehet: a jelenlegi magyar kormány ezúttal valóban nem hátrál!
